Az új kolléganővel nem vagyok előbbre. Persze, a feladatok, amelyek, úgy mond, nem személyre szabottak, ketté oszlanak, és most már nem mindig engem húznak elő a kalapból, mint egyetlen feladatmegoldót.

DE. És van egy ‘de’. Én nem ehhez szoktam. Lassan 30 éve dolgozok, és nagyrészt voltak közvetlen kollégáim, akikkel egy irodában voltam egész nap. Bár szeretek és tudok egyedül lenni, de a közösséggel sincs gondom. El tudok beszélgetni elég sok mindenről, és nagyon ritka az, ha én egy emberrel nem tudok mit kezdeni.

Ez a nő nálam 18 évvel fiatalabb, ergo a lányom lehetne. Mivel magam fiatalos vagyok, nem a megszokott középkorú nő, szerintem a korom nem okozna gondot, hogy egy szinte baráti viszonyt ki tudjak vele alakítani. De ő nem hagyja. Ha én nem szólok hozzá, akkor egész nap ülünk egymással szemben, és ő is csinálja (vagy nem) a dolgát, és én is. Azt hagyja, hogy beszéljek, főleg, ha sztorizok, és olykor ő is mond valamit erre. Sokszor olyan halkan beszél, hogy meg kell kérjem, ismételje meg, mert nem hallottam.

És bunkó. Még beszélek hozzá, ő pedig elkezd nézni valamit a monitorján és motyogni az orra alatt. Ergo, ignorált.

Tudom, nem lehet egy másik emberre rá erőszakolni a barátságot, dehogy egy kulturált munkakapcsolatot se tudjunk kialakítani, hát ez külön durva. Az irodában általában mi vagyunk ketten, és ugyanolyan munkapozícióban, tehát ha tetszik, ha nem, jóban kell lennünk. De ő egy picit sem törekszik erre.

Borsodi vagyok, és azt kell írjam így lassan 4 év pesti lét után, hogy bár szegényebb vidékről származom, de ott legalább még emberek laknak, akik még odafigyelnek a másikra. De itt Budapesten?! Nagy ívben tojnak a másik fejére. Ideje ezt is megtanulnom….

Van valami cuki bája, hogy a reggeli edzőtermi edzés után alig bírom a karjaimat tartani, bármit megfogni. Ma reggel hát, tricepsz, mell, bicepsz és has edzésem volt.

E héten az edzésterv szerint testrészenként 3-3 gyakorlatot kellett csinálni 15-20 ismétléssel és olyan súllyal, amivel az utolsó sorozattal már lefárasztom az adott izomcsoportot. Elviekben hat nap alatt dolgoztam volna minden testrészre kétszer, de én ezt leszorítottam három napra, így elég fárasztó volt. Mivel hétfőn és szerdán már letudtam a két lábedzést a többi izomcsoport megdolgozása mellett, mára csak a a fentiek jutottak. Köszi, puszi, csá! – mondja a bicepszem és a tricepszem, tehát valamit csak sikerült csinálnom.

Amúgy még mindig tetszik, hogy a terembe járok erősíteni. Most valahogy a futás nem vonz, mivel az utóbbi hetekben mindig csak melegben és párás időben tudtam futni. Tegnap végre egy kellemes 19-20 C fok volt némi szellővel, így csak a fáradt lábaimat kellett egymás elé pakolnom futóritmusban, és nem kellett megküzdenem a külső tényezőkkel, úgymint meleg és pára.

A héten az egyik régi futótársnő, akivel pár éve futottam egy UB kört hármasban, megkeresett, hogy jó lenne megismételni az akkori bulit. Hát, őszintén szólva jelenleg nem igazán tudom elképzelni, hogy én újra 75 km-t fussak. És nem is vágyok rá. Egyelőre az a célom, hogy újra élvezzem
a futást, és kikapcsolódás legyen, ne egy kötelező feladat, amit mindenképpen muszáj megcsinálnom nap mint nap.

Amúgy pedig végre kellemes hőmérsékletre hűlt ma reggelre a lakás. Időben, mert hétvégén megint kánikula lesz….

Soha nem élmény balesetet látni. Mármint az összetört járműveket, a helyszínelő rendőröket, a mentősöket, a tűzoltókat.

A bajbajutott, sérült embereket különösen nem.

Tegnap munkaügyben az egyik alföldi céghez autóztunk két kollégámmal. Még az utunk elején szólt a rádió, s benne a hírek az utinformmal, hol vannak lezárások, elterelések balesetek miatt. Nagyon nem figyeltem erre, mert nem én voltam a sofőr. De mint később kiderült, a kollégák hallottak egy balesetről, ami az útvonalunkon történt.

Egy félóra-óra múlva egy kereszteződéshez értünk, ahol letereltek balra egy párhuzamos útra, mert egyenesen egy kamion ütközött össze egy kisteherautóval. A helyszínt ponyvával takarták el, de nem eléggé. Láttam egy idősebb embert kiterítve az aszfalton teljesen meztelenül. Semmi horror, semmi vér. Nekem az bőven elég sokk volt, hogy a férfi ruhátlanul feküdt ott magára hagyva. Legalább egy fóliával leteríthették volna, hogy a kívülállók (lásd én!) ne láthassák. Talán ez a szokás, nem tudom. Ez nekem furcsa és tulajdonképpen felháborít. Tiszteletlenségnek érzem.

Muszáj lesz túllépnem rajta, de ismerve magamat, a feldolgozás folyamata alatt párszor még el fogom mesélni.

Az elmúlt bő egy hétben a fő fókuszom a hőség elviselése, azaz lavírozás a légkondicionált helyiségek között. Mivel a múlt kedden belefutottam egymás után két hűtés nélküli buszba, inkább autóval közlekedek a munkahelyre és onnan haza. A heti három futásból kettő hajnalra esik (22-25 C fok), így csak a vasárnap délelőtti nagy kihívás. Tegnap is csak 50-55 percet bírtam kocogni (elsősorban az árnyékos erdőben), aztán feladtam. Győzött a 30-33 C fokos hőmérséklet.

A szombati szülőkhöz való utazástól borzongtam. Sejtettem, hogy ez csak papíron egyszerű történet (légkondis autó, vastag falú kertes ház, természet közelsége). Még az autóút elviselhető volt, bár odafelé én voltam többször a napos felén, haza már felsős volt az ég, így csak a sima 30 C fok igyekezett melegíteni kívülről a járgányt.

Hiába vannak a szüleim kertesházának 40-50 cm vastag falai, az ablakokon lehúzott redőny, mégiscsak 7-8. napja tombol körülötte a kánikula. Ergo bent is a leghűvösebb szoba is 27 C fokos volt. Tikkadtan dőltünk jobbra és balra, próbáltunk valahogyan hasznosan tölteni az “együtt-időt”, de csak túléltünk. Én mindenképpen. A kertbe csak azért mentem olykor ki, hogy ott is legyek, és visszatérve mindjárt hűvösebb volt a ház.

A gyerekeimet biztattam, hogy nyugodtan töltsenek több időt az apjuknál, én várok rájuk a szüleimnél, de erősen megbántam. Anyámat hallgatni, hát… fárasztó és lehangoló. Szomorú és sajnálom, hogy így van. Igyekszek türelemmel lenni, de a sok negatív dolog végig hallgatása után legszívesebben eret vágnék magamon.

És persze megint “kedves” volt velem. Úgy vagyok a hízásommal, mint Cyrano. Én megállapíthatom, meg beszélhetek róla, de azért kutya rosszul esik, ha más is, különösen a szüleim valamelyike az orrom alá dörgöli. Mint most Anyám tette. Azóta nagy a szája, mióta ő jelentős súlyt vesztett az elmúlt egy-két év során. A gyomra olykor sztrájkol, így napokig nem bír enni, csak pár szelet piritóskenyeret. Ezzel az időszakos “koplalással” fogyott. Amúgy pedig mindig volt rajta 10-15 kg felesleg, mikor mennyi.

Én az előnytelenebb alkatot örököltem (valakitől a családból). Ha rám plusz kiló feljön, akkor vastagabb lesz a combom, nagyobb a fenekem, hájasabb a hasam, nagyobb a mellem. És pufibb az amúgy sem keskeny arcom. Ilyenkor szinte lehetetlenség egy normális fotót készíteni rólam, ahol ne látszanék debellának. Még így is elfogadnám magamat, mert csak olykor zavar, hogy van hasam. Leginkább az bosszant, hogy új ruhákat kell vennem (nagyobb méretben).

Amúgy pedig két hete járok az edzőterembe, és nagyon élvezem. Eddig minden alkalommal teljes testre edzettem testrészenként 1-2 fajta gyakorlattal. E héten elkezdtem követni egy réges-régen talált edzéstervet, ami 8 hetes, és hetente változik. Ezt már sok éve kipróbáltam, és éreztem, hogy hatékony. Ha az étkezésemet is sikerülne megreformálni, akkor talán még hájat is vesztenék, azaz kezdenének látszani az izmaim. Erre keresek megoldást. Mármint az étkezésre.

A hőség pedig mondjon le!

Ha emlékeim nem csalnak, már írtam arról a volt férfi kollégáról az előző munkahelyemről, akivel még tartom a kapcsolatot. Ő vette fel velem. Őszintén szólva nem tudom eldönteni, hogy valódi együttérzésből vagy csak érdekből (mézet vesz tőlem olykor-olykor termelői áron).

Mint férfi nekem soha nem jött be. Amikor együtt dolgoztunk, úgy kommunikáltam vele, ahogyan egyébként is szoktam más férfi kollégákkal (vagy nőkkel). Akkoriban némi tartózkodást éreztem felőle. Arra következtettem, hogy vagy azt hiszi, rá akarok “mászni”, pedig neki van valakije, vagy egy hisztis pics@nak gondol, akitől távol kell magát tartani.

A lapátra tételemkor együttérzőnek mutatkozott és mellettem állt. Pár hét múlva hívott is, hogy vagyok, sikerült-e már találni valami állást. Jól elbeszélgettünk. Még tavaly nyáron vett tőlem mézet. Akkor a házunk előtt adtam oda neki az üvegeket. Mikor elköszöntem tőle, meg kellett ölelnem, és búcsúzásként megfogta a fenekemet. “Á, tényleg kemény” vagy valami ilyesmit mondott. Én pedig legszívesebben visszakézből pofon vágtam volna. De inkább poénra vettem, és rohantam tovább. Talán már akkor rövidre kellett volna zárnom az ügyet.

Ezt követően kaptam egy vagy két sms-t, amit tartalmát tekintve udvarlásnak is vehettem, de inkább elmaszatoltam, és nem válaszoltam.

Én nem kerestem továbbra sem semmilyen formában. Ő hívott, és tavaly novemberben újra találkoztunk, mert megint adtam el neki mézet. Itt írom le, mi történt.

A trauma, amit átéltem, mai napig bennem van. Végképp távol szerettem volna tartani magamtól. De még mindig nem jutottam el addig, hogy kereken kijelentsem: kizárlak az életemből.

Most újra hoztam neki mézet. Mikor hívott, hogy megbeszéljük az átadást, lelkesen felajánlotta, hogy felvesz a munkahelyemen, és majd hazavisz. Olyan határozottan mondtam ki a nemet, hogy érezte, ezt valóban így gondolom. Meglepődött. És talán ekkor ért el a tudatáig a múlt novemberi elutasításom (amikor visszaordítottam a kocsiba, hogy “ne fogdoss”). Próbálom idézni az ezt követő párbeszédet:

-A múltkori miatt nem akarod, hogy haza vigyelek?

-Igen.

-Nem akarsz bújni? Én pedig úgy szeretnék hozzád bújni.

-Nem, nem akarok. Nem vagyunk olyan kapcsolatban. Nekem ez nem fér bele.

-De miért nem?

-Mert nem.

Szerencsére a párbeszéd utolsó részét nem húztuk sokáig. Éreztem, hogy nagyon nehezen érti meg, hogy én nem heverek a lábai előtt, és nem ugrok a nyakába, mert ő nyitott lenne egy kis szexre velem.

Hallo?! Attól még, hogy nincs éppen senkim, és már 52 éves vagyok, nem fogok az első férfi ágyába ugrani, mert ő felhatja a takarót nekem. Ugyan megvan a nyűgöm saját magammal, de becsülöm magamat annyira, hogy inkább egyedül élek.

Úgyhogy ezzel az emberrel tartom a három lépés távolságot, ahogy eddig is. De már nem leszek annyira barátságos. Nehogy megint félreértsen valamit.

Vannak “szeretem” és “k@rvára-idegesítő” hangok.

A régi munkahelyemen az egyik férfi kolléga püfölte úgy a klaviatúrát két mutatóujjas gépeléssel, hogy ha neki nekilendült egy hosszabb email megírásának, kész voltam. Inkább tettem a fülembe a fülhallgatót, és hallgattam hangosan zenét, csak ne a kopácsolást. Nemcsak engem idegesített, hanem a többieket is, így, mivel nem tudott kisebb erővel ráütni a billentyűkre, megpróbáltunk neki beszereztetni egy halkabban kopogó klaviatúrát. Kevés sikerrel.

Az előző munkahelyen is az idegesítő kolleganő gépelését utáltam. Szerencsére úgy csináltam, hogy max. heti egyszer legyek kényszerű hallgatni és látni őt.

Na, egy évig egyedül voltam az iroda ezen helyiségében. Így legfeljebb az olykor itt időző sales manager zavarhattak azzal, hogy szóval tartottak. Mindez megváltozott azzal, hogy heti öt napot töltök együtt az új kolléganővel, aki szemben ül velem, és csak egy asztali paraván választ el minket. Őszintén szólva abban reménykedtem, hogy egy remek kollegiális viszonyt tudok kialakítani vele. Két hónap eltelte után egyelőre nem tudom azt írni, hogy így is lesz. Teljesen nyitottan álltam hozzá, mert ilyen is tudok lenni. Nálam jóval fiatalabb, akár a lányom is lehetne, de mivel nem vagyok egy merev, megkövesedett gondolkodású és viselkedésű ember, a korkülönbséget nem tarto(tta)m akadálynak. Úgy tűnik, hogy az eltérő személyiségünk fogja meggátolni, hogy a legjobb haverok legyünk. Engem az idegesít, hogy ő egy halk (néha nem értem, mit mond), fekete (mert többnyire fekete, sötét színeket visel) kisegérnek tűnik. Hozzá képest én egy virgonc, élénk, színes nőnek hatok. És lehet, hogy ez pedig őt idegesíti.

Az meg nem javít a helyzeten, hogy utálom, amikor egerezik. Mindent azzal csinál (kijelölés – dupla kattintás; másolás – még egy kattintás, stb). Ma eljutottam odáig, hogy titokban elrontom az egeret, és beszereztetek neki egy olyat, amit a másik kolléga kapott. Az egy néma egér.

Ja, és gyanúm szerint bemószerolt a főnöknél. Azzal, hogy túlságosan kimutatom a negatív érzéseimet (nem a kollégák vagy ő felé). Mondjuk, ilyen téren elég szerencsétlen időszakom volt az elmúlt két hónapban. Már iszonyat fáradt voltam elsősorban szellemileg, mivel január eleje óta nem voltam szabin, és teljesen kész voltam attól, hogy minden is rám hárul az irodában. S amúgy sem szoktam az érzelmeimet elrejteni, hát most végképp nem. Persze, egy szóval sem említette, hogy őt ez zavarná, mélyen hallgatott. De úgy tűnik, a főnöknek ezt elmondhatta. Még nem szembesítettem a gyanúmmal. Egyébként már sokkal korábban is megállapítottam, hogy valószínűleg nem egy egyenes ember.

Visszagondolva az elmúlt 30 évre, meg kell állapítsam, hogy túlnyomó részt jó kollégákkal voltam körül véve. Ugyan döftek már hátba, de utána már tudtam, hogyan viszonyuljak azokhoz az emberekhez.

Tulajdonképpen hiányoznak a régi kollégáim.

Azt kell írjam, hogy ez az egy hét pihenő igenis segített rajtam. Nyilván az volt a reményem, hogy fog számítani, ha kikerülök a mókuskerékből – még ha csak 5 munkanapra is -, és össze tudom szedni magamat annyira, hogy ne legyek non-stop egy felrobbanni készülő bomba.

A szervezetem rögtön megérezte, hogy most már szabad a pálya, lehetek beteg, mert szombaton délután már kezdtem érezni a torkomat. Ennek megfelelően az éjszakám azzal telt, hogy bár tűrhetően aludtam, de többször felébredtem, és éreztem a nyeléseknél, hogy a torkom fáj. Ittam, visszaaludtam.

Szerencsére vasárnap már ezen tünet elmúlt, és úgy tudtam leutazni az “isten-háta-mögé” a Vas megyében levő panzióba (cirka 4 órás út egy megállással és némi eltévedéssel – don’t ask how gsp mellett), hogy tűrhetően voltam. Persze, ezek után jött a nátha következő szakasza: orrfolyás.

Megérkeztem a panzióhoz egy kis faluba (másfél éve még 382 fő volt a lakosainak száma), leparkoltam, kiszálltam az autóból. Csak álltam, és élveztem a madárcsicsergős csendet, a nyugalmat, és azt éreztem, hogy innen én nem akarok soha elmenni, mert ez nekem jó, de nagyon.

Erdőre néző szobát kaptam, ami azt jelentette, hogy leginkább csak a madarak hangját fogom hallani teljes négy napig, illetve olykor a személyzet zörgését, hangját, ha kijönnek a hátsóudvarba.

A csend már 20 éve nem zavar. Amikor a volt férjemmel kiköltöztünk a kis zsákfaluba, ahol többször egyedül maradtam a két gyerekkel éjjelre, barátságot kötöttem a sötétségtől, az egyedülléttől és a csendtől való félelmeimmel.

Ahogy én szabadságra mentem, az év első kánikulanapjai is megérkeztek. Ismerve magamat sejtettem, hogy így az Őrségben töltött idő kevésbé lesz mozgalmas. Az első nap csak Szentgotthárdra merészkedtem át – autóval. Meglepetésemre egy kisvároskát láttam, ami persze önmagában szép, és van látnivaló benne, de egy óra alatt ki is pipáltam ezeket. A Nagyboldogasszony templomban, amelynek közelében parkoltam, például akkor sikerült betévednem, amikor éppen gyászmisét celebráltak…

Mivel meleg volt, és elég hamar körbejártam a belvárosi részt, visszaautóztam a szállásra, és olvastam, pihentem a szobámban. Befizettem egy masszázsra is. (Őszintén szólva visszasírom a régi masszőrömet, akihez évekig jártam még a lezárások előtt.)

Másnap, kedden a Hársas-tóhoz gyalogoltam el az erdőn keresztül a turista- és jelzés nélküli utakon. Nem nagy táv, kb. 7 km. Ott megérkeztemkor elbeszélgettem a tópart őrzőjével, majd megkerültem a tavat, ettem palacsintát, ittam szörpöt, és úgy gondoltam, harmincvalahány fokban inkább visszabuszozom. Nem ez lett, mert nem volt türelmem várni másfélórát. Inkább gyalogoltam. Ezúttal nem az erdőn keresztül, hanem az autóúton, ami a google maps szerint kb 7,5 km távot jelentett. Elsősorban a tűzőnapon. Ja, merész voltam és vakmerő. Egy idő után feltettem a fejemre a futóhátizsákomat, mert nem mertem megkockáztatni a napszútást, a hőgutát. Az út második felében még futni is próbáltam, de akkor lekerült a zsák a fejemről, és egy szűk kilométer után azt éreztem, jobb, ha csak gyalogolok. A kalandom végére még akadt némi nehézség: az az út, ami könnyűnek és rövidnek tűnt a google maps ajánlása alapján, arról kiderült, hogy a vége nincs lekaszálva, letakarítva, így vissza kellett mennem, és mégis megmászni a dombot (amit kikerültem volna), hogy végre a panzióhoz jussak.

Az ott létem következő két napja (az egyik a születésnapom is volt), kevésbé volt gyaloglós. Még azért megnéztem a hármashatárkövet, ami az ország legnyugatibb pontján van. Élveztem, hogy egyik országból át a másikba sétálok át másodpercek alatt. Visszaindulva a kocsihoz ugyan majdnem Szlovéniában kezdtem el túrázni, de hamar korrigáltam az eltévedésemet. Másnap egy kör mentem. Először Szalafőn nosztalgiáztam a régi falusi életet tekintve látva a skanzen házait, és örültem, hogy ha nem is éltem gyerekkoromban falun, de a nagymamámnál láthattam, tapasztalhattam ezt-azt belőle. Nekem még jutott az igazi disznóvágásból, a szüretből, és etettem (babusgattam) a mamám csirkéit, stb. (Ugyan szeretnék nyugdíjasként már falun élni, de kétlem, hogy mindezt meg fogom tudni adni a leendő unokáimnak.)

Láttam ott európai bölényeket (és vadlovat), vettem mákos-tökös rétest és egy-egy cserépbögrét a két gyerekemnek. Aztán újra autóba ültem, és elvezettem Velemérre, mert ott van egy templom (Fények temploma), amit ajánlottak, hogy nézzek meg. Az amúgysem túl széles főútról egy lehetetlenül keskeny, egy trackes autóút vezet le a templomig Velemér határában. A pici faluhoz egy pici (cuki) templom illik. Egy olyan, amiről az jut az eszembe, hogy zsebre tudom tenni, és hazahozni.

Miről nevezetes? Hát arról, hogy a falain (nyomokban) megmaradtak az 1300-as években festett freskók, még úgy is, hogy a tán az 1800-as években legalább egy évtizedre tető nélkül és gazda nélkül állt, fa és fű nőtt benne, ázott-fázott, napégette ott, ahol érte. A feltételezések szerint azért maradtak meg a freskók a falakon ilyen jó állapotban, mert a reformáció idején vastagon kenték be (hol volt még akkor műemlékvédelem?!) mésszel, hogy szép fehérek legyenek (avagy eltüntessék a katolicizmust belőle). Így mikor az eső verte belül is a falait, jó részt csak a meszet mosta le róla rétegről rétegre.

Úgyhogy, ha valaki az Őrségben jön-megy, ezt a kicsiny templomocskát is vegye szemügyre.

Innen Zalaegerszegre irányoztam magamat. A város határában megtankoltam, és gépi mosással lemosattam az autómat. A benzinkutas ugyan csodálkozott, miért pont akkor teszem, amit meg én nem értettem, mivel nem nagyon néztem híreket azon a héten. Ezért sem tudtam, hogy a csütörtök este még ragyogó tiszta autóm szombat reggel az első eső után már homokpöttyös lesz köszönhetően az Afrika felől érkezett homokfelhőknek. Nem baj, legalább egy réteg kosszal kevesebb van rajta.

Zalaegerszegen nem csináltam sok mindent (hülye 30 C fok!). Bementem a Zala Plazaba olyan gondolattal, hogy beülök a moziba, illetve veszek magamnak egy-két ruhadarabot. Ezek helyett vettem a Libriben három darab könyvet…. Ezzel ki is pipáltam a városban való látogatásomat, és visszavezettem a panzióba (egy jó órás út volt).

Pénteken már indultam is haza.

folyt.köv.

Két gyereket felneveltem. Vagy felnevelődtek mellettem. Nagyon ritkán kellett a tanulásban segítenem nekik, de ha bármit meg kellett mutatnom vagy elmagyaráznom, igyekeztem ezt megtenni nyugodtan, érthetően, szájbarágósan. Nem rémlik, hogy előfordult volna, hogy leordítom a fejüket ilyen alkalomnál.

Amikor én voltam betanulós a régi-régi munkahelyemen, minden leírtam, és az alapján dolgoztam, amíg eljutottam odáig, hogy kívülről fújtam a folyamatot.

Itt is a kezdetektől fogva mindent leírtam, így bármit kell csinálnom, ami nem a mindennapos rutin része, veszem elő a “sorvezetőt”.

A tavalyi, rövid életű és a mostani új kolléganővel is első perctől fogva íratom le, mit hogyan kell csinálni. Mindkettőnek elmondtam: nyugodtan használd, azért írod le. Ez nem vizsga, ahol nem lehet puskázni. Itt kötelező.

A héten már kétszer kaptam azon, hogy tanácstalanul nézi a képernyőt és kattingat ide-oda. Rászóltam: hol van a “puskád”? Miért nem használod? Vedd, légy szíves, elő, és használd. Majd lehet, hogy eljön az idő, amikor már nem kell, de az nem most van.

Annyira belenevelték volna, hogy ne puskázz???

Szóval, legszívesebben rákiabálnék, hogy ne legyen már ennyire balfék.

Tény, hogy a türelmem végén járok, már szellemileg és fizikailag is nagyon fáradt vagyok. Jövő héten szabadságon vagyok, de perpillanat azt érzem, hogy az az egy darab hét nem lesz elég kipihenni több mint egy év stresszét.

“… én érzem az elmúlt években azt, hogy engem nagyon fárasztanak az olyan kapcsolatok, ahol figyelned kell arra, hogy mit mondasz, ahol viselkedned kell.”

Ezt ma reggel a futásom alatt hallgatott podcastban mondta az egyik résztvevő. Betalált, mert ezt érzem én is az utóbbi időben.

Lassan 52 éve akarok állandóan valakinek megfelelni – saját magam mellett. Eddig is fárasztó volt, de legtöbbször nem ez az érzés tudatosodott bennem korábban, hanem a frusztráltság, esetleg a düh, a harag.

A hét elején is szembesítettek azzal, hogy jó lenne, ha megszabadulnék az olykori tüskés beszólásaimtól, azaz viselkedhetnék mindig minden pillanatban. Tudom, az élet arról (is) szól, hogy a személyiségem fejlődjön, de már k@rvára unom, hogy megint meg kell felelnem egy elvárásnak (mert akár az állásomba kerülhet, ha nem vagyok állandóan a béke és nyugalom szigete).

Nem hiszem, hogy olyan rettenetes ember lennék. Tudom, vannak nekem is pillanataim, de soha nem én voltam a munkahelyeimen az, aki az ellentéteket szította vagy púp volt a kollégák hátán.

Igyekszem alakítgatni magamat, amikor már saját magam nem bírom elviselni magamat, de most felmutatom a T jelet. Hagyjon mindenki békén, és fogadjanak el olyannak, amilyen vagyok. Még akkor is, ha időnként kijön belőlem a bunkó borsodi. (Már ha ez összeköthető a származási helyemmel.)

Szerintem nem mostanában lesz az, hogy belekezdek egy komoly fogyókúrába. Értem itt ez alatt, hogy erőt veszek magamon, és nem tolok be ezt-azt, mert érzelmileg nem tudom kezelni a dolgokat.

Lelkileg hol fenn vagyok, hol pedig lenn. A völgymenetes időszakban, bár vannak vidám és nyugodt perceim, sokszor közel vagyok a síráshoz, és legszívesebben ordítanék bele egy párnába (hogy más ne hallja).

Igyekszem tartani a heti 5-6 alkalmas sportolást (futás + erőnléti edzések), hogy legalább a mozgás oldja a bennem levő feszültséget, egyébként pedig sorozatot, filmet nézek, illetve olvasok a szabadidőmben.

Rá akarom venni magamat, hogy valahogyan közösségbe menjek. Első lépésként újra jelentkeztem szavazatszámlálónak. Aztán van olyan gondolatom, hogy folytatásként csatlakozom egy civilszervezethez mint
önkéntes. Hogy valóban megteszem-e, ez erősen kérdőjeles, mert sokszor “nagy a szám“, de a megvalósításkor már nulla a motivációm, és lebeszélem magamat róla.

Szerencsére vannak olyan esetek, amikor a cselekvés mellett döntök, és nem húzódok vissza. Mint ma reggel a buszon az Örs vezér tér felé. Elöl szálltam fel a csuklós buszra, és ott is maradtam, mivel szinte tele volt a busz. Még javában a Jászberényi úton haladtunk, mikor megkopogtatták a vállamat, hogy álljon meg a sofőr, mert az egyik utas rosszul van. Le is húzódott a sofőr, és már akkor én is láttam, hogy egy fiatal lány kapkodja a levegőt az egyik ülésen. Az egyik közelében ülő hölgynek eszébe jutott, hogy ilyen esetekben érdemes egy zacskóba lélegeztetni a ziháló egyént, és előkapott egy szatyrot, és az egész arcára rátette szegény lánynak, akinek szemmel láthatóan pánikrohama volt. Próbáltam mondani, hogy tán elég lenne csak az orrához-szájához tenni a zacskót, mert így jobban be fog pánikolni.

A busz tovább ment a következő megállóig, és ott leparkolt. Az utasok leszálltak, és csak egy radiológus hölgy és én maradtunk a lány mellett, meg természetesen a sofőr. Tudtam, hogy az orron be-szájon ki légzés nyugtatóan, oldóan hathatna, és erre igyekeztem rávenni. Mivel nem igazán ment neki, így csak hagytam, hogy szorítsa a kezemet. A sofőr közben hívott mentőt.

Várakozás közben pörgettem az agyamat, mit is tehetnék még (adtam neki Bachvirág elsősegély cseppet) azon kívül, hogy fogom a kezét. Inkább úgy döntöttem, hogy csendben maradok, és csak a nyugodt jelenlétemmel igyekszem stabil környezetet adni neki. A többiek úgy is kérdezgették.

Aztán megjött a mentő, és a doki határozott fellépése, kérdései és mondatai megtették a hatásukat. Aránylag lenyugodott a lány annyira, hogy át tudott ülni a mentőbe, a busz pedig tovább mehetett az Örs vezér térre.

Igyekszem tartani magamat az elhatározásomhoz, hogy nem, nem indulok több futóversenyen. Az utolsó egy maratoni volt még 2022. októberében. De természetesen nem tudok arra nemet mondani, ha a főnököm invitál egy jótékonysági futásra.

Ez volt múlt vasárnap a Wings for Life World Run. Amellett, hogy a teljes nevezési díjat a gerincvelő kutatásra fordítják, az is az érdekessége ennek a futásnak, hogy a világon mindenhol ugyanakkor van a rajt, illetve, hogy a rajt után 30 perccel indul egy valódi vagy egy virtuális catcher car (az applikációban) egy bizonyos sebességgel, idővel egyre gyorsulva, hogy beérje szép sorjában a futókat. Úgyhogy tulajdonképpen ez egy verseny: annyit futsz, amennyit bírsz, illetve amíg el nem kap az “elfogó autó”. A leggyorsabb hölgy (lengyel) több, mint 55 km-t futott, a leggyorsabb férfi (japán) pedig 70 km után lett elkapva.

Én az utolsó pillanatban döntöttem úgy, hogy nem megyek a Városligetbe a közösségi futásra, hanem maradok a kerületben és az erdőben fogok futni a futókörön. Ott árnyék is van, és kevés ember (nem is nagyon találkoztam emberrel 13:00 és 14:30 között, amíg futkorásztam).

Őszintén szólva tudtam, mire számítsak magamat illetően. Tudom, mire vagyok manapság képes a reggeli hűvösben és a napközbeni melegben. Az elmúlt évben felszedett 3-5 kg plusz eleve lassított rajtam, és a kora nyári meleg még rátesz egy lapáttal. De úgy terveztem, a tőlem telhetőt megteszem, hogy minél több kilométert gyűjtsek az elfogásig.

10 perccel a rajt előtt már csatlakoztam az applikációban az eseményhez. A speaker tette a dolgát. Elkezdtem kocogni, hogy bemelegedjek. Megtörtént a visszaszámlás, és én is feljebb kapcsoltam a sebességemet. Tudtam, hogy a pulzus szerinti futást el kell engednem, csak érzés szerint szabad futnom. Azért rá-ránéztem az órámra, ami becsülettel mutatta az éppen aktuális pulzusomat is a megtett táv, az aktuális sebesség és az eltelt idő mellett.

A fülhallgató a fülemben volt végig, szólt a spotify-os zene, és időközben be-bejelentkezett a speaker, hogy éppen hol tartok, és biztatott, hogy csak így tovább, milyen ügyes vagyok. Olykor egy-egy gerincsérült ember köszönettel teli beszédét játszották be. Majd 30 perc múlva jött a szignál, egy hölgy bejelentette, hogy indul a virtuális catcher car, és “nekem annyi”, ha elkap. A mobil lezárt képernyőjén ezután tudtam nézni, milyen messze van tőlem, mennyi kilométer után kapna el, ha azt a sebességet tartom továbbra is.

Szépen haladtam a magam módján. Igyekeztem a 6:30 perc/km sebességet tartani, ami a korábbi évekbeli énjeimhez képest lassú, de jelen formám esetén ez egy jó tempó abban a melegben, amiben vasárnap futottam. A pulzusom a szokotthoz képest magas volt eleinte, és 30 perc táján átlépett a vörös zónába, ami nekem már magas, és ott csak keveset kellene futnom (ha nem versenyzek épp). Maradt is ebben a zónában végig. Persze a sebességem nem változott, és inkább lassult egy kicsit.

Nem is lett volna erőm a gyorsabb futáshoz. Mentem, ahogy tudtam. És csak annyira tudtam. Nagyjából 10 km környékén éreztem azt, hogy nekem ebből már elegem van, és legszívesebben gyaloglásra váltanék és befejezném az egészet. De a catcher car még messze járt, így hát küzdöttem tovább. És közben szurkoltam az autónak, hogy fogjon el minél hamarabb.

Az utolsó kilométert már tényleg tessék-lássék futottam meg, és aranyba foglaltam azt a pillanatot, mikor hallottam a fülesben: háhá, utolértelek. 12,55 km lett ebből kb. 1 óra 22 perc alatt (hamarabb indítottam el az órát kb. 7-8 perccel, így nem tudom pontosan).

Nem tudom azt mondani, hogy ez volt az élet eddigi legjobb futása, de maga az esemény és a rendezés különleges volta emlékezetessé tette. Ha a cég nem nevez be jövőre is, akkor is részt fogok venni rajta.