Nem tudom, nevezhetem-e ezt már pech-sorozatnak vagy még ott nem tartok.

Kezdjük ott, azaz folytassam a szeptemberi mizériát azzal, hogy még múlt szombaton megrendeltem a macska-holmikat, amelyek nem érkeztek meg múlt péntekig, pedig már keddtől a Sameday futárszolgálat központi raktárában voltak két doboz formájában. Ezért lemondtam a szombati macskaátvételt.

Szombat reggel békésen üldögélek az ágyamban, iszom a kávémat, mikor érkezik két sms is, hogy aznap kiviszik a dobozaimat – a munkahelyemre. Gyorsan hívtam a megadott számot, hogy állj, állj, én ott ma nem vagyok, de a futár tudott gondolkodni, és nem pakolta fel a csomagjaimat sejtve, hogy az egy munkahelyi cím, ergo senki nem lesz ott.

Ma, hétfőn meg is érkezett a cica-holmi. Szerdán megyek örökbefogadni.

Hogy miért is írtam azt, hogy folytatódik a mizéria?!

Hát, azért, mert a cica-ügy mellett szombaton délután hazafelé indulva a kunigundai tüntetésről, biztosra menve bementem én is egy toi-toiba. Hát, lehet, jobban tettem volna, ha hazaviszem. Ugyanis húzva fel a farmernadrágomat egyszer csak azt hallottam, hogy klotty! Magam mögé néztem, mi lehetett az. Csak pár másodperc letelte után esett le, hogy az a hang azt jelentette, hogy a mobilom landolt a lében a farzsebemből. Én még így nem jártam, de nem is szerettem volna kipróbálni az élményt. Gondolom, a mobilom sem örült, hogy ilyen véget kellett érnie. Az unokatesómmal pár percig tipródtunk a toi-toi előtt, hogy aztán most mi legyen, aztán otthagytuk.

Őszintén szólva lelkitrauma nélkül fogadtam el, hogy búcsúzás nélkül váltam el a készüléktől, aki közel 5 évig volt jóban-rosszban társam, és még szerettem volna 1-2 évet együtt vele. Igyekeztem tudatosítani magamban, hogy ezzel nem lett vége az életemnek, azaz a sz@rságok közül, amelyek történhetnek velem, ez egy könnyed valami.

Mondjuk, a villamos megállót meglátva kisebb pánik jött rám, hogy b@sssza meg, a BudapestGo-ban van a bérletem, az pedig a lötyiben landolt mobilomon leledzik. Így még gyorsan vettem vonaljegyeket, hogy hazajussak. A peches időszakomat tekintve a búbánatnak sem hiányzott, hogy még az ellenőrök is megbüntessenek.

Az első utam az Árkádos yettelbe vezetett, ahol 20-30 perc várakozás után vettem egy új mobilt (egy drágább, új tarifával). Ugyanaz a márka, csak nem 20, hanem 200.

Tudok örülni az új kütyüknek, különösen, ha én döntök arról, hogy legyen egy új a régi helyett. Most is meg-megcsodálom. Ugyan némi gondot okoz, okozott a régi appok telepítése, elsősorban a felhasználónevek és jelszavak miatt. Az ebankos appal be is fürödtem. Mivel mostanában a QR-kódos azonosítást használtam már egy ideje, hogy belépjek a netbankba (böngésző), így megfogott, hogy tudnom kellett volna a felhasználónevemet és a jelszót. Háromszori próbálkozás után elzavart a bank biztonsági rendszere, hogy csá, így jártál. Úgyhogy mehetek a bankba segítségért.

Amúgy elgondolkodtam azon, hogy talán egy időre jó lenne a lakásba bezárkózni, és meg se mozdulni, így talán elkerül az összes sz@rság.

A héten már én utáltam saját magamat. Minden nap felhúztam magamat valamin. Tudom, tudom, hogy túlságosan is hirtelen csattanok fel, és csendben is dühönghetnék, de szerintem pont ezzel az érzelem kitöréssel eresztem ki a gőzt, és őrzöm meg a mentális egészségemet.

Viszont ez a gyakori “dühöngés” mutatja azt, hogy nem vagyonk rendben lelkileg, és fáradt is vagyok már. Egy hét múlva megint szabadságon leszek egy hétre. Ez talán némi megoldást jelent majd, de tudom, hogy a lakásomban szükséges nagytakarítás mellett a lelkemben is egy nagy rendrakásra szükségeltetik. (Azért az dúrva, hogy random el tudnám bőgni magamat ok nélkül, és olyan dolgok tudnak megkönnyeztetni, amik egyáltalán nem szomorúak vagy meghatóak.)

Tudatosan tudom, hogy el kellene fogadnom, hogy vannak dolgok, amire nincsen hatásom, így azon nem kellene pörögnöm. Ilyen az, hogy az egy hete megrendelt cica-holmikat a futárszolgálat négy nap alatt nem volt képes kiszállítani (mint megtudtam, a futár hiány miatt). Csak ma, szombaton tudták volna. De mivel az irodára rendeltem – hiszen ott tartózkodom reggel 8-tól délután fél ötig, illetve a csomag(ok) nagysága miatt szerintem csomagpontra nehéz lett volna -, így ma felesleges lett volna kivinniük. A reményem az, hogy hétfőn megkapom.

S mivel a cica-holmik nem érkeztek meg tegnapig, így ma nem tudtam elmenni azért a cicáért, amit örökbe fogok fogadni. Hétközben pedig egy nap szabadságot kell kivennem, hogy eljussak a menhelyre.

Szokták mondani, mindennek oka van. Hát, kíváncsi vagyok, hogy ennek mi az.

Hát, kár volt meghízni. Mondhatni 14 éves korom óta nem voltam megelégedve a testemmel, még akkor sem, amikor megkaptam azt, amire mindig is vágytam. De hát, akinek egyszer eltorzul az önképe, aztán nagyon nehezen (vagy soha) nem tudja visszafordítani normálisba.

17 évig tudtam tartani azt az alakot, amivel még jól is néztem ki (még akkor is, ha nem láttam magamat tökéletesnek). Másfél éve valami porszem került a gépezetbe, s azóta csak megállítani tudtam a hízást, de megfordítani nem.

Két és fél hónapja járok heti háromszor a terembe. Élvezem, szeretem csinálni. Egy-egy gyakorlatnál még érzem is a fejlődést, azaz az erősödést. Nincs konkrétabb célom, csak az, hogy izmosabb és formásabb legyek, vagyis a háj alatt legyen valami.

A futással most hadilábon állok. Igyekszem heti háromszor menni, és ha eddig ki is hagytam egy-egy edzést, azt rá tudtam fogni a kánikulára, de két hete már no excuse. Ennek ellenére a hétvégén mind a szombatit, mind a vasárnapit ellógtam. Nem tudom, mitől voltam fáradt, de szombaton délutánig ki sem tudtam kelni az ágyból (este színházba mentem*), és vasárnap is egy remek alvás után csak arra tudtam magamat rávenni, hogy egy nagyot gyalogoljak (bankautomata – vásárlás).

Még rendelem a kaját, és ha lehet, nem eszek édességet. Persze, a rendelt étellel szénhidrát is jut a szervezetembe, bár nem annyi, amit küldenek. És mégis! Nem érzem, nem látom, hogy bármi változott volna rajtam. Sőt! Pénteken készült fotók szembesítettek a valósággal, és őszintén szólva elkeseredtem.

Tudom, sok múlik rajtam, és valószínűleg még tehetnék többet azért, hogy változzon a helyzet, de perpillanat csak arra van lelkierőm, hogy heti háromszor lejárjak edzeni a terembe, illetve fussak ugyanennyit. És egyem a viszonylag egészséges kaját, amit megrendelek.

Amúgy jó lenne kivizsgáltatni magamat, mert a baloldalam a bordáim alatt fura: ha megnyomom, akkor fáj. Ha a józan eszemre hallgatok, akkor orvossal megnézetem, de ugyanakkor megvan bennem a másik véglet: tojok az egészre – minek, kinek éljek?! – a szűkebb családomon kívül senki nem siratna meg, hiszen nincsenek barátaim, nincsen párom, nincsen macskám. Nem hiányoznék senkinek. Túl jól sikerült a begubózásom.

És még nem is sajnálom magamat, csak tudomásul veszem a nyers tényeket. Ez van.

*megnéztem az Isteni végjátékot Alföldi Róbert főszereplésével. Nagyon tetszett, és ez elsősorban Alföldi játékának köszönhető. Egy percig sem éreztem, hogy “színészkedik”. Minden szavát elhittem, azt is, amikor elsírta magát.

Megtapasztalva az elmúlt két és fél hetet azt kell írnom, hogy ez a szeptember nem az én hónapom. Közvetlenül vagy közvetve szinte mindennapra jut valami feldolgozandó.

A hét eddigi csúcspontja az volt, mikor a karosszérialakatos telefonon közölte, mennyibe fog fájni az autóm javítása. Mikor kimondta az összeget, azt hittem, rosszul hallok. Kevesebbre számítottam, pedig az sem volt kevés, amit én tippeltem. Jóváhagytam a javítási munkálatot, és letéve a telefont, azt volt a gondoltom, hogy ha tudom, mennyibe fog kerülni nekem a koccanás, akkor még külön rátaposok a gázra, hogy hagy szóljon (ha már lúd, legyen kövér).

Abból a félmillió forintból, amit most az autómra fogok költeni (és még az éves átnézés, olaj- és szűrőcsere, műszaki vizsgáztatás hátra van), mi mindent vehettem volna?! (Én, aki egyébként nem élek nagylábon!)

Mindegy. Lényeg, hogy most ezt ki tudom fizetni (mert mindig gondolok a holnapra, a váratlan kiadásokra, és gyűjtök), aztán még az egyéb költségeket, és majd megyek tovább. Kezdtem (folytatom) az újabb pénzgyűjtést.

A szeptember pedig mondjon le! Befejezhetné már a sz@rságait.

Bár ötödik osztályos koromtól sporttagozatos voltam négy évig, ahova felvételivel kerültem, soha nem jeleskedtem a sportnak semmelyik ágában. Volt heti 7-8 óra testnevelésóránk, s azon kívül heti 2-3 délutáni edzés. Egy darabig. Aztán már csak a jobbaknak akart a tesitanárnőnk tartani edzést délutánonként. A “jobbak” kategória rám sem vonatkozott.

Tény, hogy ez rosszul esett. Tény, hogy otthon elmondtam, hogy nem kell mennem edzésekre, bár én szeretnék. Anyám pedig bement a suliba, és rábeszélte a tesitanárt, hogy járhassak én is edzésekre.

Szerintem a tanárt is meglepte, hogy én szorgalmasan jártam tovább edzésekre, annak ellenére, hogy nem vitt versenyekre, ergo sok értelme nem volt, hogy az emelt órák mellett még délután is ott legyek (főleg, hogy én laktam a legtávolabb az iskolától 20-25 perc gyaloglásra).

Egyszer nevezett be egy futóversenyre, mert mást nem tudott küldeni. Már nem emlékszem, mennyit kellett futni. Csak arra, hogy esős idő volt, és a korosztályomban csak 6 lány futott. Mivel semmi tapasztalatom nem volt a futóversenyek terén (erőbeosztás, stb), mikor elstartoltunk, én rákapcsoltam, mintha ezen múlna az életem, s futottam és futottam. Nagyon széthajtottam magamat, a végére szerintem lesavasodtak a combizmaim, és alig kaptam levegőt. De hat lányból a harmadikként értem célba. Az lett az első érmem. Futásból.

Sosem voltam gyors futó. Mindig utáltam, mikor sprintelni kellett. De ha beálltam egy kényelmes tempóra, akkor kifutottam a világból is. Ezért is találtam felnőtt futóként hamar a hosszútávokra. Egyet még nem tudtam megszokni: ha sokáig futok, akkor előbb-utóbb az fájni fog. Ha csak maratonra kondícionálom magamat, akkor az fog fájni. Ha még hosszabb távokra, akkor az. Nem szoktam meg, de tudom, hogy így van.

Ezért, ha látok egy hosszútáv futót versenyen futni (küzdeni) a táv vége felé, akkor tudom, hogy nagy valószínűséggel már fáj neki. Pedig nem látszik rajta.

Ezért is csodálom a három hetes körversenyen résztvevő kerékpárosokat, akik a 100-200 km-es távjaikat tekerik le iszonyat tempóban akár szintemelkedésekkel, akár síkon. Egy nap is fáj, de amikor nap mint nap fel kell ülniük a biciklijükre azzal a tudattal, hogy ma is fog fájni, hát… Le a kalappal előttük! És még a külső nehezítő tényezőről, azaz az időjárásról nem is beszéltem.

Ma már nem tudok sokat futni. Másfél éve még ment. Elszokott tőle a szervezetem, és valószínúleg az sem használt, hogy sokat híztam.

Ma már sok értelmét nem látom, hogy le tudjak futni 20-30 km-t vagy akár maratonnál hosszabb távokat, de még emlékszem arra, milyen meditatív tud lenni egy pár óra futás után. Vagy végezve a futással: ah, ezt is megcsináltam!

Mostanában olyan riktán sikerül írnom, hogy legtöbbször fogalmam sincs, hogy mit említettem már és mit nem.

Szerintem még nem írtam arról, hogy mennyire nem sikerült az egy hetes kiruccanásom a Kelet-Mecsek alján. Amilyen mázlim volt, természetesen akkor kezdődött az újabb elviselehetlen meleg idő, amikor a szabadságom is. Bár a hotel a legtökéletesebb helyen volt a túrázáshoz, a természetben járáshoz, én csak egy délelőtt erejéig tudtam magamat rávenni, hogy egy két órás gyaloglást (dombra fel és le) eszközöljek. Egy-egy nap túristáskodtam még a környéken. Sikerült megnéznem a Siklósi várat is, de Villányt csak úgy, hogy keresztül autóztam rajta. Mohács határában rögtön fel is adtam a városnézést, mikor megláttam az autó hőmérsékletmutatóját: 39 C fok. A többi időt olvasással és sorozatnézéssel töltöttem a hűvös szobában.

Úgyhogy meg is fogadtam, hogy bár leszek szabadságon nyáron is, de elutazni csak ősszel és tavasszal fogok, amikor nincs 30 C fok felett a hőmérséklet.

Tudom, az se normális, hogy ezen a hétvégén 10-14 C fok van odakinn, miközben egy hete még a 30 C fok elől bújkáltam. De őszintén szólva inkább ez, mint a 37-38 C fok.

A múlt héten, szeptember 6-án lett a blog 20 éves. Hát, ez már egy szám! Valamiben csak kitartó vagyok, bár olykor ritkán írok. Pedig szinte naponta megy a fejemben a leírandó gondolatok megfogalmazása, csak nem jutok el addig, hogy meg is tegyem.

Most is lenne több téma, amit szeretnék bepötyögni ide. Ha bőlére ereszteném, akkor jó hosszú bejegyzés lenne.

Talán lejött az írásomból, hogy az anyámmal nem vagyok a legjobb viszonyban. Pár éve hallottam az “anyaseb” szót. Hát, az nekem van. És sajnálatos, hogy 52 éves koromig sem sikerült még begyógyítanom. Lassan egy éve, hogy újra fellángolt, amikor is együtt töltöttem vele egy hetet. Úgy kibillentett az egyensúlyomból, hogy azóta sem sikerült lelkileg talpra állnom. Az utóbbi években kifejezetten félek felismerni magamban azt, hogy mit tanultam el tőle gyerekkoromban. Rémes felismerés az, hogy úgyanazt csinálom, mint ő: egy másik emberrel szemben mennyire kritikus tudok lenni. És még nem is kell semmi rosszat elkövetnie ellenem, hát még, amikor igen.

Itt van például az új kolléganőm. Mivel nem úgy nyitott felém, ahogy szerettem volna, ezért elkezdtem látni benne az összes hibáját (ami számomra az, vagy idegesítő). Ez a hét pedig, amikor helyettesítettem, mondhatni az i-re tette fel a pontot. Kiderült, hogy alapvető dolgokat nem tud (a hajam égnek állt párszor), nekem kellett a hibákat helyrehozni, korrigálni. A főnököm számára is világos lett, hogy itt bajok vannak. De nagyon óvatosan szeretné tudtára adni, hogy hibákat követett el. Utálom a mismásolásokat, én kereken (nem ledorongolva) mondom majd el neki, hogy az alapoktól kell újra átvennünk az egészet (a kereskedelmi alapokat). Meg ha nem biztos valamiben (nem csinált még olyat), akkor legyen szíves megkérdezni engem, mielőtt bármit is csinál.

Továbbhaladva a témákban: a nagyobbik gyerekem augusztus vége felé egyszer csak beköltözött hozzám, mivel nem kapott kolit. Én csak örültem neki, bár csak picivel többet látom, mint mikor kolis volt. Erre tegnap délután azzal hívott fel, hogy adjak kölcsön neki 160 ezer forintot, mert az egyik barát(nő)jével kivesznek egy albérletet a 8. kerületben. Így csak félóra lenne az út az egyetemre, meg a koliba, ahol az összes szabadidejét tölti most is. Úgyhogy jött, látott, és megy is. Egyébként meg szakot váltott. Villamos mérnök helyett üzemmérnök informatikus (BProf) lesz, ha végre befejezi az alapképzést.

Ha már gyerekek: a másik, a kisebbik pedig külföldi ösztöndíjat nyert egy félévre Finnországba. Meg is van, hogy hova megyek jövő tavasszal….

Hétfő reggel pedig viszem javításra az autótó. Sok pénzemben lesz, de ez van.

Ja, és akarok egy macskát.

Míg tegnap azt hangoztattam (tudatlanként), hogy elsősorban azért tartom rossz dolognak, hogy az autómban kár keletkezett, mert macerásnak tartom szervizbe/karosszérialakatoshoz vinnem.

Ma reggel után már hozzáteszem, hogy a “felesleges” pénzkiadás sem hiányzik. Megnyugtatott a szaki, hogy bontott vagy utángyártott alkatrészeket (első lökhárító és egy db lámpabúra) nem egyszerű beszerezni, a gyári pedig drága. És még nem számolta a fényezést és a munkadíjat. Mondogatta, hogy keresek én is a neten, s ha találok, rendeljem meg postán. Hát, őszintén szólva ennyire nem erős a műszaki vénám….

Nem tudom, mikorra lesz kész. Abban reménykedem, hogy még október elejéig, mert akkor szükség lenne rá: vagy a szokásos észak-keletre való utazásra, vagy éppen a másik irányba mennénk kb. ugyanennyit.

Hát, már egy ideje akarok írni, és elsősorban a tartós melegről szerettem volna nyígni, ami a két hetes szabadságomat is befolyásolta. Mármint azt, amit tudtam, képes voltam, vagy hajlandó voltam csinálni abban az extrém melegben.

De most a legfrissebb történéssel kezdem az írást. S ha jól belegondolok, ebben is szerepet játszik a meleg. Mert ha nincs 33-34 C fok napközben, és ha a 3-as metró vagonjaiban nem lehet gutaütést kapni délután (hazafelé) a szintén 30 C fok feletti, fullasztó hőségben, akkor nem autóval akarok e héttől járni munkába – még mindig -, hanem visszaváltok tömegközlekedésre.

Mondhatni alig indultam el otthonról (edzeni voltam ma reggel, a teremből egyenesen mentem volna dolgozóba, de akár otthonról is indulhattam volna), máris balesetet okoztam. Sávot akartam váltani, s bár tudtam, hogy mögöttem a külsőben nem jön senki, mégis hátra néztem, hiszen az az előírás. No, most nem kellett volna. Ugyanis annak a sávnak a forgalma, miből ki akartam menni, hirtelen megállt, míg én a fejemet forgattam. Mire visszafordítottam a fejemet, csak azt láttam megdermedve, hogy rohamosan közeledik a már előttem álló taxi hátsója. Annyira sem volt időm, hogy a fékre lépjek.

Volt az a végtelennek tűnő másodperc, amikor tudatosult bennem, hogy ez bizony bumm lesz, és már nem tudok ellene mit tenni, így hát hagytam megtörténni. A taxis lehúzódott, majd én is utána, aztán biztos helyre leparkolva mindketten felmértük a kárt. Természetesen az én autómon (szerintem) nagyobb a sérülés (lámpabúra törés, miegymás), de mivel én okoztam a koccanást, én vállaltam a kárbejelentést.

Miután adatokat, telefonszámot cseréltünk, inkább hazafelé vettem az utamat. Elment a kedvem az autózástól. Meg hát nem tudom, a külső nyomok milyen belső sérüléseket takarnak.

Szóval, vettem újra bérletet, és betömegközlekedtem a munkahelyre.

Sikerült feladatot csinálni magamnak így kora őszre. Hurrá.

Közvetetten megtapasztaltam, milyen úgy elítélve lenni mások által, hogy még meg sem mutathattad nekik a saját verziódat (ahogyan valóban történtek a dolgok).

Ha ez éven nem is volt szervező a gyerekem, de most is ott volt a GT-n, csak más minőségben. Bántotta őt a sok alaptalan támadás és igaztalan vád, még akkor is, ha felemelt fejjel viseli. Leginkább az fáj neki, hogy csak nagyon kevesen akarják tudni a valóságot, a többiek csak elmerülnek a vádaskodás és szidalom mocsarába (kognitív disszonancia).

Mivel én ismerem az ő verzióját (a saját GT-s élményei elmesélésétől kezdve), át tudom érezni, mit élhetnek át azok a diákok, akik évről évre megszervezik (önkéntesen) a gólyatáborokat, belefektetnek több száz óra kemény melót, hogy egy jól szervezett, pikk-pakk lezajló tábort hozzanak össze 350-450 gólyának. (És itt kiemelném a számokat! – melyik felnőttember vállalná, hogy 4 napon keresztül gardíroz ennyi tinédzsert, akik kikerülve a gimiből azt hiszik, hogy övék a világ, bármit megtehetnek?!) Ezek az egyetemisták (másodévestől kezdve) a saját szuper JÓ gólyatáboros élményeik, emlékeik miatt szeretnének hasonló szuper JÓ élményt adni az új gólyáknak. Erre készülnek hónapokon keresztül, tesznek bele temérdek energiát. Már a GT előtt 5-6 nappal csak ezzel foglalkoznak. Memorizálják az információkat az egyetemi karról, a szabályzatot, majd levizsgáznak belőle. Teszik ezt azért, hogy ha a táborban kérdzenek tőlük az új kollégák, akkor tudjanak válaszolni. Már pár nappal előtte felveszik azt az életritmust, ami a táborban is lesz, már elkezdenek egymás között magázódni, ahogy majd a gólyákkal is fognak. Olyan szervezettséggel és odafigyeléssel rendezik meg ezt az eseményt, hogy sok eseményszervező iroda megirigyelhetné.

Fennakadt az emberek azon, hogy nem vihettek be óvszert a táborba a táborozók. Ez így nem volt igaz. Be lehetett vinni mindig is, csak esélyük sem volt, hogy használják, mert a szervezők árgus szemekkel figyelték a kialakult párocskákat, és még időben ellehetetlenítették a folytatást (már csak azzal, hogy megjelentek mellettük).

A szervezők mellett van profi biztonsági szolgálat (ők “motoztak” – azaz megkérték a gólyákat, nyissák ki a táskáikat, stb. A szervezőknek erre joga nincsen, csak a biztonságiaknak.), egy profi egészségügyis (ez éven egy mentőorvos volt), aki ellenőrzi és őrzi a gyógyszereket, és ha valaki rosszul van, nyilván segít rajta.

Nem véletlenül és kib@szásból dobatják ki a romlandó ételt a bejáratnál: nincs hűtő a szobákban, így a nagy melegben egy parizeres szendvics is megromolhat egy nap alatt, és okozhat ételmérgezést. Az egészségügyisnek és a szervezőknek tudniuk kell, hogy csak egy elszigelet esetről van-e szó, vagy számítaniuk kell arra, hogy az egész tábor rottyon lesz; azaz a gólya a saját kajájától lett-e rosszul, vagy a táborban felszolgált étel miatt.

Igyekeznek mindenre gondolni, és minden tábor után elemzik a gólyáktól kapott visszajelzések és a saját tapasztalataik alapján mit kell változtatni, miben javulhatnának.

Temérdek tisztáznivaló van ez ügyben, de tudom, hogy az emberek nagy részének hiába mesélnénk el a teljes sztorit, a kognitív disszonancia miatt ragaszkodnának a saját “remek” verziójukhoz, hisz az táplálja a negatív érzéseiket. Nem véletlenül van ott ez az ország, ahol. Sajnos.

Szomorú és elkeserítő azt látni és tapasztalni, hogy az emberek nagy része, és köztük vannak értelmes, tanult emberek is, nagy ívben tojik arra a gondolatra, hogy “hallgattassék meg a másik fél is“.

Tudom, tudom, önző az ember, és a saját “igazságát” (véleményét, ítéletét) tartja elsősorban igaznak. Nagy ritkán eszébe jut, hogy hátha nem így van, talán létezik egy másik “igazság” is. Nagy ritkán.

Anno, mikor a gyermekeim az oviból vagy iskolából úgy jöttek haza, hogy “csúfol ez a gyerek”, vagy “azt mondta rám a másik”, akkor megkérdeztem: Szerinted is ilyen vagy olyan vagy? Nem? Akkor hagyd rá. Te tudod, hogy nem így van, ne állj bele, felesleges.

Nem tudom, akkor jól csináltam-e. Igaz, ma sem mondanék mást. Lehet, hogy azért, mert mára már én is megtanultam, hogy sokszor (sajnos) felesleges elmondanom az én verziómat, gondolataimat, véleményemet, meglátásomat valamiről, mert legtöbbször meg sem hallja a másik fél, vagy lesöpri, és tovább fújja a magáét. Ilyenkor képzeletben vállat vonok, és hangosan csak annyit mondok: Igazad van. A másiknak pedig elég ennyi, és elégedetten zárhatja le a beszélgetést.

Szomorú, hogy hagytuk magunkat leszoktatni a békés vitázásról, amit lehet, hogy sokunk meg sem tanult, mert nem volt rá lehetősége. Ma a többség rögtön ráugrik egy témára, ami érzelmeket vált ki belőle, és önti magából a gyűlöletet, a haragot, a keserűséget, az ítéletet. Bele se gondol, hogy talán nem lát tisztán, vagy nem látja a teljes képet, vagy csak annak egy piciny szeletét.

Könnyű ítéletet mondani, lenácizni valamit vagy valakit, vagy szörnyű embernek tartani, de, úgy tűnik, nehéz MEGHALLANI azt, amit mondana saját védelmében.

Pedig …

… Audiatur et aitera pars, azaz hallgattassék meg a másik fél is.

(Seneca – Értelme, hogy meghallgatás nélkül senkit sem szabad elítélni.)

Eddig is tudtam, hogy nekem szükségem van a két teljes napból (vagy akár többől) álló hétvégére. Alvás, pihenés, és csak levés. A múlt hétvége, ami csodálatosan csak egyetlen vasárnapból állt, újra megerősítette. Igaz, kellett ehhez az előtte való fullos két-három nap is.

Csütörtök este egy teljes napos munka után munkavacsora a nagy főnökkel, majd pénteken és szombaton egy érdekes worshop, amit megspékeltünk egy péntek esti munkavacsorával. Hogy még izgisebb legyen a dolog, szombat hajnalban négy darab óra átalvása után én felébredtem, és nagy lelkizésbe csaptam magamban, így persze nem is tudtam visszaaludni. Szombat estére már voltam annyira fáradt, hogy utána aludjak 11 órát, és vasárnap kókadtan dőljek jobbra és balra kétszer is beszundítva.

Az vígasztal, hogy e hét végétől szabadságon leszek 2 hétig. Tehát lehetőségem lesz teljesen kialudni magamat. Az időjárás jelentést csak óvatosan nézegetem, mert egyelőre, úgy tűnik, megint kánikulát mondanak a jövő hétre, én pedig akkor töltök egy hetet a Mecsekben. Erre mondom én: Anyád! A szállodai szoba légkondis lesz, de odakinn legjobb esetben is csak a szél fog fújni a 36-37 C fokban. Hova és merre menjek, hogy ne kozmáljak oda?

Egyébként pedig rendületlenül járok az edzőterembe súlyokat emelgetni, mozgatni háromszor egy héten munka előtt. Még megvan a lelkesedésem. Általában magammal foglalkozom, de azért látok is ezt-azt. Például egy edzőhöz jár két, hozzám hasonló korú nő. Eltérő az alkatuk, de abban megegyeznek, hogy csak nem rég kezdhettek el sportolni. Különösen az egyikükön látszik. Az edzőjük egy fiatal srác, természetesen kisportolt testtel (és szemüveggel). Figyel rájuk, és ez nagy pozitívum. Azt viszont nem értem, miért ad nekik bonyolult kivitelezésű gyakorlatokat, amelyekhez szerintem már kell a jelentős testtudat. Egy-egy izomcsoport erősítését nagyon egyszerű gyakorlatokkal meg lehet oldani kezdő szinten. Aztán, ha már nagy a rutin (tudja, érzi, hogy éppen melyik izmára dolgozik), akkor lehet bevetni haladóknak szóló gyakorlatokat. Szerintem.