Október van. Gyorsan telik ez az év is. Persze, mert folyamatosan történik valami, és közben meg semmi.

A munkahellyel kapcsolatosan vegyes érzéseim vannak. Azon dolgozom magamban, magamon, hogy ez másként legyen. A két kolléganő közül az egyik – akiről már szerintem említést tettem itt a blogban – kissé nyersen szól a legtöbbünkhöz. Van egy-két kivétel, akivel normális hangot üt meg, de úgy tűnik, valamivel kiérdemeltem, hogy ne a kisebbséghez tartozzak. Ismeri őt az egész cég, mint a rossz pénzt.

A közös főnökünk – nem az én kérésemre! – beszélt is vele, hogy ne úgy szóljon hozzám, mintha a legalja nép egyike lennék, hanem kedvesebben, ha nem akarja, hogy előbb-utóbb megunjam, és arrébb menjek. Tény, hogy valóban eszembe jutott ez a megoldás is…

Szóval, megint hullámvasúton ülök, és igyekszem magamat lelkileg kiegyensúlyozni, és úgy gondolni erre az emberre, hogy valószínűleg nagyon rossz lehet neki ilyennek lenni.

Egyébként most jöttem (tömegközlekedve) Csányi Sándor egyszemélyes előadásáról. Nagyon tetszett, jókat nevettem, és gyorsan elrepült az az egy óra. Sajnáltam, hogy vége lett. Tudom, hogy ez már az utolsó előadásai egyike volt, de szívem szerint ajánlanám megtekintésre férfiaknak és nőknek, hogy lássák, mennyire másként gondolkozik a két nem, azaz belelássanak a másik nem gondolkodásába, érzésvilágába, hátha ez közelebb hozza őket, toleránsabbá válnak egymással.

Következő művelődési etapom november végén lesz. A Hálózatot nézem meg a Centrál Színházban.

S mivel Anyu megkért, hogy vegyek neki jegyet az Operaházba egy előadásra, mert szeretne oda elmenni, belülről is megnézni (egy tourra is befizetem majd), így már egy opera előadásra is van jegyünk, igaz, egy februárira. (A jegyáron meglepődtem. Drága ajándék magamnak mint kísérő.)

Egy hét múlva pedig maraton. Ilyen tájt már javában heverem ki a futott 42,2 km-t…. Hogy fel vagyok-e készítve rá fizikailag?! Remélem. Jövő héten annyit igyekszek majd aludni, amennyit lehet. Sajnálom, hogy pont a következő héten lesz a munkahelyen két nap is egész napos oktatás (ezen a héten 3 nappal áldottak meg, és közben végezni is kellett a munkámat), és a maradék három napon pedig helyettesítek. Most örülök, hogy nem szombaton van a verseny.
No, majd lesz valami. Ahogy mindig.

Mivel múlt szombaton nem utaztunk a szüleimhez, a gyermekeimet magamhoz invitáltam ebédre.

Készültem három féle húsétellel, ebből kétféle elvitelre, egy pedig maga az ebéd volt körettel. Nem vagyok nagy szakács, és különösebben a főzés nem lelkesít, így inkább tehernek éreztem, de persze a gyerekeimet örömmel fogadtam. Az lenne ilyenkor az igazi, ha más főzne…

Péntek este még Aranyosi-estre mentem. A bemelegítő standup műsor nem igazán tetszett, alig nevettem, viszont Aranyosi előadását végig kacagtam. Sajnáltam is, mikor befejezte pontban 9 órakor (magyar meccs volt a tv-ben).

Szombaton a gyerekeim jöttek, ettek, aztán mentek is a dolgukra. Beszélgettünk, és örülök, hogy sikerül megtalálnom velük a hangot. Valóban az a fontos, hogy elfogadjam őket olyannak, amilyenek. Hiszen én is ezt várom el mástól.

Persze, könnyen írom ezt, hiszen a gyerekeim. De vannak emberek, akivel szemben ez kihívás számomra. Addig nincs is gond velük, amíg nem triggerelnek érzékeny pontokat nálam, ahol erősödnöm, változnom kell. Hát, megint van munka..

Múlt hét kedden elbaktattam a művházba, ahol a festőiskolát tartják ezeken az estéken. Lelkesedéssel mentem, és egy szűk óra múltán, miután megvártam, hogy a nagyobb zápor elálljon, hazagyalogoltam. Nos, amit én szerettem volna, az ott “nem van”. Festeni lehet (azaz számomra in medias res” lett volna), de a rajzolás művészetének elsajátítása addig tartott volna, míg a vászonra felskiccelem a festendő művet. Én pedig a kezeimbe a rajzolás vágyát érzem, éreztem, és őszintén bevallva, nagyobb kiadásba sem szerettem volna verni magamat (festőkészlet állvánnyal együtt, stb.)

Úgyhogy még aznap este a neten kerestem egy salsa tanfolyamot, amit tegnap este indítottam. Mentem a kezdőre, és eljöttem a középhaladó után. Mindkettő órát végigtáncoltam, és élveztem az ismerős zenéket, ismerős mozdulatokat, lépéseket. Meg is vettem a bérletet.

Egy szóval, a csütörtök estéim (ahogy tizenx éve is volt), a salsa jegyében telik majd.

Ahogy már korábban is írtam, a futásaim közben többnyire podcastokat hallgatok. Ami engem érdekel, amit én minőségi beszélgetésnek tartok. A választott csatornák között van futással kapcsolatos, közéleti, politikai, pszichológiai. Mindig örülök, ha van új műsor, amit hallgathatok, vagy felfedezek egy új csatornát, aminek a beszélgetései adnak nekem valamit: információt, elgondolkodni valót vagy fejlődök általuk.

Bakonybélen találtam rá egy pszichológus podcast csatornájára. Szerencsére már a harmadik évadot csinálja, így visszamenőleg is van bőven hallgatnivalóm.

Ezen beszélgetések nyomán folyamatosan szembenézek magammal: milyen vagyok, hogyan viselkedem, min kellene változtatnom vagy éppen elfogadnom magamat olyannak, amilyen vagyok.

Tudtam eddig is, hogy mennyire fontos a szülőkkel, szülőkhöz való viszony. Mit kaptam tőlük. Ők hogyan viselkedtek velem, milyen reakciójuk volt, hogyan igyekeztek nevelni, kapcsolatban lenni velem. Nem tudom, mennyi munkám van (lelki traumák feldolgozása, stb), de ha egyesével haladok, előbb-utóbb ezen a területen is rendezettség lesz bennem. Legeslegfontosabb, hogy elfogadjam: ők azok, akik, én nem tudom, megváltoztatni őket, csak a saját hozzáállásomat hozzájuk és a múlthoz. Szerencsére nincs olyan, ami valóban komoly dolog lenne. Viszont tudom, miből ered az önbizalomhiányom, a maximalizmusom magam és mások felé, és a kritikusságom. És ez jó. Van lehetőségem megbocsátani és elfogadni.

Még dolgoznom kell azon, hogy azt is elfogadjam, ha valaki nem akar változni, nem hajlandó szembenézni az érzéseivel, érzelmeivel, hibáival, ha nem tud és akar a saját tetteiért felelősséget vállalni. Jelenleg nehezemre esik az ilyen ember tisztelete. Ugyan kígyót-békát sem kiabálok rá (magamban, gondolatban), de piszkál a dolog. Mert a felelősségvállalást nagyon fontosnak tartom.

Szóval, van meló, kérem! Van meló.

És egyébként meg szülcsi napcsi van.

A blogé.

2004. szeptember 6. – 2022. szeptember 6. – és folyt. köv.

Felnőtt lesz holnaptól. Vagy a blogoknál ez másként van vajon?

Nos, nézzük, mik is határozzák meg, jellemzik a napjaimat mostanság!

Hm, sorrend nincsen, csak felsorolás.

Legyen első az éjszakai alacsony átlag pulzusom! Amivel alapvetően nem lenne gondom, sőt tulajdonképpen ezt szerettem volna, mivel valahol valamikor azt vettem a fejembe, hogy az jó, mert azt jelzi, az edzettségem remek. Nos, azzal nem számoltam, hogy az alacsony pulzushoz nálam az jár (legalábbis én ezt tapasztaltam), hogy a lábaim térdtől lefelé zsibbadnak, zsibognak. Nem válnak érzéketlenné, viszont egy fajta idegesség, fura érzés lesz bennük, és ez felébreszt, nyugtalan alvást eredményez. Így már három hete alig van egy normális éjszakám (amihez alapból legalább két wc látogatás jár). Holnap beszélek az edzőmmel úgy is, megkérdem, hátha van valami ötlete a pulzus emelő alkoholfogyasztás helyett, ami eddig nekem jutott eszembe.

Folytatva a felsorolást, jön a maratonra való készülés. Ezzel van eddig a legkevesebb gondom, hiszen az edző adja az edzéstervet, én meg futok úgy, ahogy elő van írva. Az etapjaimba leginkább aszfaltos sík kerül, de azért nem hagyom ki a lájtos emelkedőket sem, hiszen a maratoni útvonalban is lesz. Nagy terveim nincsenek a versenyt illetően. Tudom, meg tudom csinálni, viszont azzal is tisztában vagyok, hogy verseny alatt bármi történehet. Bár “titokban” vágyok egy négy órás vagy azon belüli maratoni teljesítésre, de azért őszinte is vagyok magamhoz. Ahhoz alapból gyorsabbnak kellene lennem az edzéseken, illetve az időjárásnak kegyesnek kellene hozzám lennie egy 10-15 C fokos, borús idővel. Esős is eshet, hiszen már futottam ezt a távot ilyen időben. We will see, ahogy az angol mondja.

Halogatás. Rá kellett jönnöm, hogy halogató vagyok, bármennyire nem akartam eleinte elismerni. Aztán, mikor hetekbe telik egy egyszerű telefonhívást elintéznem, mert mindig akkor van bennem a lelkesedés, hogy megtegyem, amikor este 9 óra van, vagy egyéb lehetetlen időpont… Szóval, halogatok.

Home office. Ja, az van. És szeretem, viszont a betanulásomat nem igazán támogatja. Az sem, hogy végig helyettesítettem a nyarat, majd szabadságon voltam. És azóta is hol helyettesítek,… hol helyettesítek. És még mindig nem tudom, mi is teljességében a munkám a helyettesítésen kívül… (Egyébként úgy helyettesíteni, hogy fogalmam alig van a piacról, a folyamtokról, eléggé érdekes. Mintha olykor lekapcsolnák a szobában a villanyt, én meg tök sötétben tapogatózva intézném a dolgaimat. VAgy egy másik hasonlat: az autóban ülve becsukva a szemeimet nyomnám a gázt, majd csak lesz valahogy alapon.)

Olvasok. És sorozatot, filmet nézek. Felváltva. Egy könyv, egy sorozat. És élvezem. Be kellene iratkozni a könyvtárba, és így nem kerülnének pénzbe a könyvek, amelyeknek az ára, ahogy hallottam, igen csak fel fog menni.

Biztos van még a felsorolnivalóm, de perpillanat kipukkant az ihletlufim.

Újra itthon vagyok. Tegnap még szitáló esőben futottam a sötétzöld, buksijukat ködbe elbújtató dombok között, ma már a patakparti bicikli- és gyalogúton avattam fel egy órás futássáal az új Hoka cipőmet (amit már két hónapja várakoztatok a cipősszekrényben).

Élveztem a Bakony hűvösét, bár sajnáltam, hogy nem volt nálam semmi olyan cucc, amit esős időben is felvehettem volna. Ugyan cukorból nem vagyok, de azért egy szál pendelyben nem szerettem volna bőrigázva keresztül-kasul grasszálni a turistautakon.

Élveztem a falusi csendet, a nagybetűset (ahogy már előző bejegyzésemben is írtam), viszont hiányzott egy alaposan átaludt (max. kétszer ébredős) éjszaka.

Tegnap hazafelé Székesfehérvárt útbaejtettem, mert kíváncsi voltam, milyen az a Bory-vár. Nem tudom eldönteni, hogy tetszett-e vagy sem. Tulajdonképpen igen, de talán azt vártam, hogy ténylegesen be lesz egy lakott helynek rendezve, és nem egy múzeumként, kiállítóhelyiségként szolgál.

Annál nagyobb hatással volt rám a Pannonhalmi Főapátság. Nem azért, mert valami csodálatosan szép, hanem azért, mert sokkal komolyabb, grandiózusabb volt az általam elképzeltnél. Lenyűgözött, hogy a domb tetején áll ez az épületegyüttes, mint ahogyan az olasz vidékeken is.

Ugyan a bazilika sötétségben honolt (egy darab lámpa nem égett, csak a borús idő világossága szivárgott be, ami tulajdonképpen nem sok volt), de látszott, hogy nincs túl cicomázva, szerényen díszített a belső tér.

Ami még nagyon tetszett, az a Könyvtár. Tele régi könyvekkel. Ehhez hasonlót Svájcban láttam, a St. Gallen könyvtárat. Persze, a pannonhalmi kevésbé cicomás, de szerintem engem egy egyszerű, megyei könyvtár is levenne a lábamról (s ezt most úgy írom, mintha megrögzött könyvtárba járó lennék, pedig nem, csak a könyveket szeretem, meg elvarázsolnak a régi könyvek).

Egy szóval, nem gondoltam volna, hogy ez az apátság ilyen nagy, komoly és régi. Örülök, hogy van ilyen Magyarországon.

Amit sajnálok, hogy nem néztem meg, pedig elhajtottam előtte (majdnem előtte), az a hajmáskéri kastély. Az autóúton elhaladva, két, ha jól emlékszem, panelház között lehetet meglátni az omladozó, eléggé rossz állapotban lévő kastély frontját. Viszont a romos helyzetéből is látható volt, hogy bizony ez valaha egy gyönyörű kasély lehetett, még akkor is, ha katonai célokra volt használva mindig. Talán egyszer lesz, azaz kapnak pénzt a felújítására. Talán nem lesz késő.

Őszintén szólva nem számítottam az esős időjárásra. Egy napra igen, amikor betör a hidegfront, aztán egy kellemes, 27-28 C fokos, napos időt láttam előrejelezve.

Nos, ez nem jött be. Csak azért zavar egy kicsit is, mivel nem hoztam semmi olyan ruházatot, amit esőben szoktam hordani akár egyszerű gyalogláshoz, akár futás alatt.

Ez van.

Ugyan ellennék a szobában is egész nap, mert hoztam olvasnivalót (egy könyv már kipipálva), meg hát sorozatot is tudok nézni vagy Vueltát, de ezt megtehetem otthon is, és azért nem kell fizetni. Na, jó! Otthon nem teszi elém senki a reggelit és a vacsorát, hanem magamnak kell megoldanom.

Szóval, vannak kinézett gyalogolni, futni való utak, meg el szeretnék még menni Pannonhalmára és Pápára is, de már csak két napom maradt.

Az éjszakák kissé furák. Leginkább szerintem az a bajom, hogy az ágy nem túl kényelmes, illetve földszintes szoba miatt éjszakára bezárom az ablakot. Ja, meg ugye este hatkor vacsorázok. Ehhez meg én nem szoktam hozzá.

Ha a hotel lecsendesül, éjjel tényleg a nagy betűs csend van. És sötét, mert az ablakom az erdőre néz, és nulla, azaz nulla fény jön be, még akkor is, ha a sötétítőt kihúzom. Így az órámmal világítok, mikor kimegyek éjjel a WC-re, és itt elég gyakran teszem a nyugtalan alvás miatt.

Eddig egy kis zajra vágytam éjjel, hogy ne érezzem magam túlságosan egyedül, hát múlt éjjelre megkaptam a zajt. Valamelyik szomszédban egyszer hányt egy pasi, aztán volt távoli horkolás is (nem durván hangosan, de azért hallottam a csendben). Aztán, mikor végre semmi zavar, én nem tudtam visszaaludni egy darabig. Utána meg ébresztett a mobilom, hogy ideje kelni, ha meg akarom csinálni reggeli előtt a két órás futásomat. No, képzeletben felmutattam a középső ujjamat, hogy tudod, ki fog a szabadsága alatt is ébresztőre ébredni, főleg egy zavarosan aludt éjszaka után, és visszafeküdtem aludni még két órára.

Úgyhogy, ha minden jól megy kora délután felfutok a Kőris-hegyre edzésként, meg kipipálva az egyik tervemet. Mondjuk, elég nehéz belőni, mikor lesz eső, felhőszakadás, mivel már megint mást mond az időkép, mint egy fél órája.

Hát, legfeljebb esőben indulok el. Futás közben amúgy sem szoktam fázni. Lefele jövet lehet gáz, mert akkor kevésbé szokott melegem lenni…

Egyébként élvezem, hogy egy ilyen csendes helyen vagyok. Szeretem a falusi, vidéki légkört. Úgy érzem, hogy az aurám megtisztul, az idegeim kisimulnak, és ugyan a rám háruló, megoldandó feladatok nem tűnnek el, de most tényleg legálisan nem csinálok semmit. Erre való a két hét szabadság.

Olykor arra téved a gondolatom, hogy kellene egy macska otthonra. Akit néha megsimogatok, vagy csak legyen egy lény körülöttem. De tudom, hogy úgy sem lesz lakásban nekem cicám, mivel a vele járó macerákat nem bírnám, még akkor sem, ha szőrt nem hullató macsek lenne. Emellett azt gondolom, állatnak a szabadban a helye, főleg egy cicának, aki elég autonóm tud lenni. Kivéve, ha kajáról van szó, tudom.

Visszatérve az időjárásra, most aztán élvezhetem a vágyott hűvöst, és fejleszthetem a hidegtűrésemet.

Elkezdtem péntek délután a két hetes szabadságomat. Már csütörtökön és pénteken itthon dolgoztam, így akár írhatom azt is, egy kicsit ráhosszabbítottam a két hétre. De tulajdonképpen nem, bár kényelmesebb volt az itthoni munka. Mindkét nap bőséges melóm volt, végig doldoztam a munkanapot.

Holnap indulok a Bakonyba, mert ott töltök egy hetet egy hotelban. Az edzésterv szerinti futásaimon kívül túrákat, kirándulásokat tervezek azon a környéken: meg akarok olyan helyeket is látogatni, amiket még nem láttam, és az bőséggel van arra felé. Elnézve az időjárásjelentést csütörtökön és pénteken sűrű, sötét erdőben lesz érdemes gyalogolnom, ahová a nap és a meleg kevésbé jut el. … No, majd meglátom.

Könyvekkel is készülök, hátha tudok majd olvasni is. Itthon addig ment az olvasás, amíg újra be nem jött a 30 C fok és feletti időjárás. A lehúzott redőnyök és sötétség a lakásban. Nem, nem fogok lámpát kapcsolni. Inkább nézek valami sorozatot vagy filmet.

Tervezem az őszömet is. Lesz ugye a maraton október közepén (ha beneveznek rá), aztán most vettem szeptember végére egy jegyet Aranyosi Péter standup műsorára, ami itt lesz a közeli művházban. Bakancslistás program lesz.

Gondolkodom egy festő, rajzoló körön is. Hiányzik a kreativitás, és amúgy is szeretnék megtanulni úgy rajzolni, akár festeni, hogy nagyjából vissza tudjam adni papíron vagy vásznon azt, ami a fejemben megjelenik, ha teszi. Meg legalább emberek között lennék.

Egyelőre táncolási lehetőséget nem találtam itt a környéken. De egyébként a mozgás úgy is megvan a sporttal, az önkifejezésre kellene valami inkább. És ez lenne a festőkör.

Azt hiszem, kezdetnek ez elég lesz.

Aki jól ismer engem, az tudja, hogy a kánikula forrósága szinte megbénít. Ugyan nagy könnyebbséget jelent az, hogy már nemcsak a munkahelyemen tudtam, tudom a légkondi hűtését élvezni hétköznapokon, hanem már otthon is, a szobámban. Utóbbi esetben spórolós módon. Amikor már nagyon nem bírom a fekve, mozdulatlanul való izzadást, bekapcsolom. És persze alváshoz is, amíg kinn elfogadhatóra nem hűl az éjszakai levegő.

Kimegyek futni, mert az kötelező, az alól nincs kibújás. Kell a napi mozgás, meg ilyenek. Aztán mint egy remete, a besötétített lakásban töltöm a hétvége többi részét, vagy a munkanapok estéit.

A légkondi ellenére van, hogy vágyakozva állok a hűtő ajtajában, és élvezem a kiáramló hideget, amíg ki- és bepakolok valamit.

Hideget vizionálok, vacogni akarok, és elképzelem, ahogy kezeim, lábfejeim fázósra hűlnek.

Mindeközben tudatában vagyok annak, hogy ez a nyár nem egyszeri. Tavaly és az előtt nyarakon is megmutatta már, milyen lehet, és sajnos, nagyvalószínűséggel lesz a jövő nyara. Forró, száraz, sivatagi.

Tudom, hogy ezt kell elfogadnom, hiszen nem élhetek hónapokra önkéntes bezártságban, sötétben, mozdulatlanul az ágyon fekve, mert odakinn – és persze a lakásban is – meleg van. Ennyi erővel zárdába is vonulhatnék….

Az elmúlt hetekben kerestem a helyemet a világomban. Nem tudtam, mi a bajom. Aztán pár nap óta nyugodtabb vagyok. Rájöttem, a cél hiányzott az életemből. Újra egy cél.

Nem egy olyan, ami egy feladat megoldása (szobaajtó kerítése, rendelése, vagy a leszakadó félben levő konyhaszekrény ajtó megszerelése), hanem amiért tehetek nap mint nap, hogy elérjem. Október elején maratont futok – újra. Ez lelkesít. És ez motivál, hogy nagyobb kedvvel induljak el például a legtörődöttebb ébredésem után is futni.

Nyolc hét van még addig készülni, és bár lenne egy álom idő, de a legutóbbi maraton futásom óta 3 év telt el, és nagyjából ugyanennyi kilóval is vagyok több (alsó hangon). Ahhoz, hogy 4 óra alatt megfussam a 42,2 km-t, gyorsulnom kellene, és ezt pár kilóval könnyebb testsúly megtámogatná. A hajam újfent hullik, de inkább nem ebből veszítenék súlyt, ha lehet….

Az edzéseimet becsülettel megcsinálom, ahogy eddig is, a fogyásra meg inkább nem fogadnék. De azért odafigyelek, amennyire lesz rá akaterőm.

Lényeg az, hogy megint lelkesít egy verseny, és ez jó. Nekem most ez nagyon jó.

Tudom, sok féle ember van. Bár olykor nehéz ezt elfogadnom, meglátom, megértenem, mikor számomra felfoghatatlan, értelmetlen tettekkel, gondolatokkal, mondatokkal találkozok. De törekszek úgy általában. Előre, nem hátra!

Szóval, a zenével általában úgy vagyok, hogy ami tetszik műfajtól, előadótól függetlenül, azt hallgatom. Addig, amíg nekem örömet, élményt ad.

Nem foglalkozom azzal, hogy az egy eredeti verzió, vagy egy feldolgozás.

Mivel nincs abszolúthallásom, és hát őszintén szólva a hamis hangokat is csak akkor hallom meg, ha azt már egy nagyot halló is észrevesz. Persze, egy kicsit túlzok, de tény, nem vagyok vájtfülű. Viszont imádom a zenét, a ritmust, szeretek rá táncolni, mozogni, mindezzel kifejezni, milyen nagyszerű élményt is tud adni egy dallam, egy ritmus, egy hangszer megszólalása.

Azt hiszem, e téren (is) élmény központú vagyok.

Számomra egy zenei feldologzás, ha az újra van gondolva, vagy önmagában egy egészet alkot, ugyanolyan értékes és teljes élményt ad, mint az eredeti. Valamikor jobban is sikerül. Nekem az a furcsa, ha valaki görcsösen ragaszkodik az eredetihez.

Egy történet jut eszembe, ami megragadt nagyon bennem. Egy régi baráttal mentem egy opera előadásra. Ritkán járok, sőt mondhatom azt is, hogy talán ez volt életem második vagy harmadik személyesen nézett és hallgatott operája. Végig feszülten és nyitottan hallgattam, majd egyszer csak felcsendült egy közismert ária, ami nekem mindig is nagyon tetszett, bár fogalmam sem volt, melyik operából van. Szétolvadva hallgattam, majd hangosan megjegyeztem, milyen szép és csodálatos. Erre a régi barát higgadt és majdhogynem fitymáló hangsúllyal megjegyzte, ez messze nem olyan, mint ahogyan xy operaénekes adja elő. What?! Ki nem tojja le, hogy más neves operaénekes hogyan énekli?! Én perpill azt hallgatom, aki a színpadon van, és őt hallgatva bennem örömtáncot lejt minden boldogságot jelentő érzelem, szinte úszok a dallamokon. És ez nekem akkor és ott pont elég.

Ez olyan, mint amikor egy pasival egy párt alkotunk. Nekem ő tesztik, ő vele akarok lenni, ő társasága ad örömöt, szórakozást, megnyugvást vagy bármit, nem foglalkozom azzal, korábban kivel milyen volt, és a jövőbeli pasimmal milyen lesz. A múlt elmúlt, a jövőt meg nem látom.

Talán ezen hozzáállás miatt sem tudok azon morfondírozni, hogy “mi lett volna, ha…”, illetve “mi lenne, ha …”. Minek? Az előbbi lehetőséget már nem hozhatom vissza, a jövő pedig legyen meglepetés (bár tény, néha szeretnék belekukkantani).

Jó lenne rendszeresebben is blogot írni. Megörökíteni sok apró gondolatot, kiírni magamból ezt-azt. Vicces, most érkezett el az a helyzet, amikor a munkahelyi gépen nem tudok a blog belépő oldalára lépni. Le van tiltva.

Viszont mikor hazaérek, annyira elegem van az ülésből, hogy csak feküdni tudok vagy állni. Meg akkor már eszembe sem jut semmi.

A munka a héten elég hektikus volt. Amikor azt gondoltam, hogy egy csendes nap elé nézek, kettőt pillantottam, s már sorra érkeztek a feladatok. Aztán volt a fordítotja is. De ez jó. Ez visszaidézi a régi munkahelyemet.

Két dolgot szeretnék mostanában: először is azt, hogy meg tudjam őrizni abban a hitemet és meggyőződésemet, hogy bőségben élek, másodszor pedig azt, hogy a hőség, a meleg jó, és én jól érzem magam benne.

Egyetlen alkalommal bírom elviselni, ha izzadok: sportolás közben. Na, jó. Talán szaunázás közben is. Egyébként nem. … Hm… talán azt kellene képzelnem, hogy szaunában vagyok…

Egyébként panaszra nincs okom: a munkahelyen van klíma, és az irodaépülete régi, vastag falú. Talán téglaépület, így az éjszaka hűvösét elég jól tudja tartani. A mi irodánk pedig nyugatra néz. És itthon is van a szombámban egy klímaberendezés. Ez utóbbi sem megy állandóan, bár nagy a kísértés, de este már muszáj bekapcsolnom, és hagyom az éj közepéig dolgozni. Éjfél környékén már van annyira hűvös odakinn, hogy a szobában is elviselhető hőmérsékelet hoz be a légáram.

Emellett lehúzott redőnyök sötétjében nézem a sorozatokat, a filmeket, vagy a Tour de France utolsó szakaszait.

A klímának köszönhetően tudok normálisan aludni. Már hétközben csak az járt a fejemben reggelenként, hogy hétvégén addig alszok, ameddig tudok. Így összejött egy bő és egy közel 10 órás alvás.

Még egy hét van a próbaidőmből. Utána – ha véglegesítenek – jár egy héten két home office-os munkanap. Várom. És a két hét szabadságomat is, amiből egy hetet egy hotelban fogok tölteni egy erdő közepén. Futok, kerékpározok, túrázok, ha úgy tetszik, és jól agyon unatkozom magamat. Bár ez utóbbi ritkán van. Olyan jól elszórakoztatom magamat a saját gondolataimmal. Ha-ha-ha!

Tudok semmit tenni. Ez megy. Igaz, olyankor pedig az a bajom, hogy elfecsérelt időnek érzem. Azzal némileg meg tudom magam nyugtatni, ha előtte egy kiadósat sportolok, végzek a háztartási munkával, a főzéssel. Dolgom végeztével, elfáradva már van mentségem a fekvésre, a láb feltételre. Hát így.