Az elmúlt két hét nyugodtan telt. Üdítő, hogy nincs konstans szorító érzés a gyomrom táján. S bár még nem vagyunk “örök barik” azzal a bizonyos kolléganővel, de legalább már könnyebben kommunikálok vele, és ő sem úgy beszél – jó részt – hozzám, mintha valami buta szolga lennék. Így a munkámat is nyugodtabban és koncentráltabban tudom végezni. Mint most kiderült: sokkal figyelmetlenebb voltam azon időszak alatt, mikor kicsúcsosodott a bullying. Mert ez az volt, még akkor is, ha nem szándékosan a meggyötrésemre törekedett a kolléganő, hanem a személyiségéből és a figyelmetlenségéből adódott (és persze, az én önbizalomhiányomból).

Ennyit a stresszoldás hatásáról. Kellett vagy három az idáig való eljutásban, de megérte.

Az elmúlt két hétben történt az is, hogy horgoltam egy kis sárkányt. Sikerélményt adott, hiszen csak az alapot tudtam: egy láncot horgolni. A kezdeti görcsösség és bénázás után egy cuki kis sárkány került ki a kezeim közül. Szerencsére a csomaghoz adtak a fonal és horgolótű mellé leírást is, szóval nem magamtól voltak ilyen ügyes.

Aztán még az is történt, hogy sikerült színházjegyet vennem áprilisra és májusra is. Mivel elég sok előadásra lehet SZÉP kártyával fizetni, így bátrabban költöm a pénzt a jegyekre. Még januárban vettem meg a Pál utcai fiúkra a jegyet, amire két hét múlva megyek. Két-három hete pedig a Macskákra, amit májusban fogok megnézni a Madách Színházba. És a hét nagy öröme: egy jegy az Őrült nők ketrecére (húsvét hétvégéjén lesz), amit az Átriumban játszanak folyamatos siker mellett. Hipp-hopp, elfogynak a jegyek, pedig nem olcsóak.

Aztán nyárra berekesztem a színházba menetelt. Majd szeptemberben folyt. köv.

Történt az is, hogy a héten hétfő reggel voltam a munkahelyi edzőteremben. Nem nagy, de mindaz megtalálható benne, amivel egy súlyzós és gépes edzést meg lehet csinálni. A kora reggeli óra ellenére rajtam kívül 4 férfi kolléga is edzett.

Bár pár gyakorlatot csinátam lábra is, azért figyeltem arra, ne nyírjam ki őket, mert tudtam, hogy a keddi futóedzésemkor (tempós szakaszok) szükségem van rájuk. Különben is azért vállalkoztam az edzőtermi edzések beiktatására, hogy olyan gyakorlatokat is tudjak csinálni, amit itthon nem: csigás lehúzás, evezés (igaz, ezt itthon gumikötéllel vagy TRX használatával meg tudom oldani), csigás tricepsz erősítés. Óvatosan vettettem magam bele az addig mellőzött gyakorlatokba, így nem is lett oltári izomlázam másnap. Nem úgy a péntek reggeli TRX-edzés után! Azért ezt az eszközt választottam erősítéshez, mert már fáradtnak éreztem magamat, ugyanis ez a hét a futóedzéstervemben a hetes ciklus legnehezebbje, s már kedden is pocsékul teljesítettem az aznapi futótervet. Szóval, a könnyebb végét akartam megfogni a dolognak, és az edzés alatt annak is tűnt. Délután már olyan voltam, mint egy őszi légy (lehet, hogy az időváltozást is megéreztem), és éjjel, mikor a szokásos látogatásaimat tettem a wc-re (a nem létező prosztatám miatt), már a hátam izmai bejeleztek: há-há! lesz itt izomláz, kérem! Van.

Ez is mutatja, nem kell ehhez edzőterem.

Viszont tényleg megéreztem, hogy ez egy nehéz hét. Már múlt hétvégén gyengélkedtek a lábizmaim, de még tudták teljesíteni az edzéstervben leírtakat. Na, ezen héten még nagy erőfeszítéssel sem tudtam kifutni a magas pulzusos szakaszokat. Ez kedd és ma volt. Eleve ma reggel úgy ébredtem egy aránylag jó alvás után, hogy a szemeim bedagadva, a felső testem rottyon, és egy porcikám se kívánja a gyors futást. Legfeljebb a kocogást. Ezzel is csábítottam magamat ki. Igyekeztem olyan helyen futni, ahol legkevésbé érezhető a szél, és a gyorsabb szakaszok kisebb eséllyel lesznek az erős széllel szemben. Nagyjából ez össze is jött. A gyors futás kevésbé. De hát ez van. Lényeg, hogy utána legalább a zombi-érzés eltűnt. Jót tett a mozgás.

Mivel Anyu egy jegyet kapott tőlem születésnapjára és karácsonyra az Operába, ami egy olyan opera előadásra szólt, ami múlt szombaton, a nagyobbik gyerekem születésnapján volt, úgy gondoltam, jöjjenek fel a szüleim arra a hétvégére, és majd vasárnap itt, nálam megünnepeljük a két szülinapot.

Most már az összes szobán van ajtó, úgyhogy a két szülőmet külön szobába tudtam elhelyezni. Alszanak ők együtt, de ha otthon is külön szoktak, akkor legyen itt is meg ez a kényelem.

Kicsit felhúztam magam azon pénteken, hogy Anyu közölte, süt-főz, én szombatra ne is készüljek, mert hozza az ennivalót. Ja, reggelire és vacsorára is. Őszintén szólva ez egy kicsit rosszul esett nekem, mivel én sem megyek vendégségbe hozzájuk kajával a hónom alatt (max. olyan édességet viszek, amit én is megehetek). Én szerettem volna teljesen ellátni őket, végre, egyszer.

Mindenesetre még péntek délután megfőztem egy nagy adag csirkemell pörköltet (legyen alternatíva, illetve majd vihetik magukkal a gyerekeim a koliba).

Szombat reggel korán keltem, hogy a futásomat megcsináljam, mielőtt elkezdődik a vendégség. Egyébként az invitálásom ellenére a két gyerek közül egyik sem dugta egész nap ide az orrát. … A szüleim vonata késett, így akár egy félórával is kelhettem volna később. De lényeg, hogy időben ott voltam az állomáson, volt parkolóhely is, és pár perc múlva érkeztek is.

A délután eltelt hamar, és már hat óra előtt nem sokkal indultunk is tömegközlekedve az Operaházba. Bár mindketten fel voltunk öltözve, a hideg szél átfagyasztotta az embert pillanatok alatt. Nem is sétálgattunk az Andrássy-n, pedig ráértünk. Szinte menekültünk be az épületbe. Már kívülről látszik, hogy igazán jól sikerült a felújítás. Belül pedig gyönyörű, bár nem láttuk minden szegletét. Csillog-villog, és igen előkelő.

Verdi Álarcosbálját néztük és hallgattuk meg. Nem ismertem a darabot, és sajnos, csak az első szünetben futottam át a tartalmát. Muszáj volt, mert ugyan feliratozták, de elég nehéz a zenére, cselekményre figyelni, ha közben vagy a háttámlán lévő monitort vagy a színpad feletti feliratozást olvasom, hogy értsem, miről is énekelnek olaszul éppen.

Egyetlen bajom volt, ami rontotta a színházi élményt: a székek alatti szellőzőkből érkező levegő kifújta a szemeimet, amik amúgy is már fáradtak voltak, és eleve érzékenyek a légkondis levegőre. A harmadik felvonás alatt vagy a szemeimet dörzsöltem, vagy becsuktam őket, illetve a lábaimat rakosgattam ide-oda, hátha útját állják a feláramló levegőnek.

Természetesen több percig tapsoltak a nézők, mi meg a sor közepén alig vártuk, hogy végre felállhassunk, és mehessünk a nagyobbik gyerekemhez, aki az Operaház háta mögött várakozott az autóban. Fáradtak voltunk, na.

11 órára már az ágyban is voltam. Nagyon nem húztam az időt, aludtam is el, hiszen reggel fél 7-kor keltett is az ébresztő, mert tettem fel a marhahúst főni levesnek. Persze visszaültem az ágyamba kávézni, és lassan ébredezni, de aztán 8 órától kezdődött a talpalás: főztem. Vadasmártást zsemlegombóccal, oldalast rizzsel és párolt zöldséggel. Ja, és persze marhahúslevest.

Közben jó Atyám ki akarta tisztítani a wc-ben a szagelszívó masinát, erre a propeller beesett az aknába. Mondtam neki, hogy nem bánom a dolgot, de akkor a zajt is iktassa ki, ha már feleslegesen működik a gép.* Ehhez egy kis csavarhúzó kellett volna, ami nekem nem volt. Elmagyaráztam, hogyan jut el a közeli tesco-ba. Anyuval szépen elindultak a nagyon bonyolult úton (“menj jobbra, majd egyenesen át, és már ott is vagy”), s mind később kiderült, el is tévedtek, mert Aput megtévesztette, hogy azt mondtam, a zebra után egy-két métert menjen balra, hogy ráfordulhasson a boltig vezető útig. Ha ezt nem mondom, akkor nem kell útbaigazítást kérniük. (Megnéztem, s valóban nem kell ennyit menni balra, max egy fél métert.)

Szóval, én otthon tüsténkedtem. Fél 11 táján rákérdeztem a nagyobbiknál, akinél az autó is volt, hogy akkor jönnek-e 11 órára a tesójával, mert a tortáért el kell menni. Emlékezetem szerint neki és a tesónak is legalább 3-3 alkalommal elmondtam, hangsúlyoztam, hogy 11-re legyenek itt, mert a tortát nekik kell elhozni a közeli cukrászdából. Persze, feleslegesen erőltettem magamat. Ők 11 órakor tervezték az indulást…. Végül a szüleim baktattak le a cukiba….

A nagyobbik gyerkem fél 12 táján hívott, hogy itt vannak a cukrászdában, milyen néven lett a torta megrendelve. Mondtam, hogy a torta már itthon van, de nekem hozhatnak egy sacher szeletet.

A nagy, közös családi ebédből nekem annyi maradt meg, hogy a leves sótlan volt. Kifejezetten sótlan. Hát, nem volt eszemben megkóstolni főzés közben, pedig szoktam. Viszont az oldalas istenien finom lett. Jó volt a sarzs, és úgy tűnik, neki egyáltalán nem ártott, hogy alig figyeltem rá.

Azt hiszem, annyira nem sikerülhetett rosszul az ebéd. Ennek bizonyítéka, hogy Anyu is jól evett, és éhen nem maradt senki. A torta is finom volt (Charlotte).

Én tovább talpaltam a konyhában: mosogatás több részletben, majd két felé szortíroztam az Anyu által hozott kaját, és az általam főzöttek maradékát.

Egyáltalán nem bántam, hogy fél négy körül hirtelen üres lett a lakás. Egy alkoholmentes sörrel lerogytam a kisebbik tévéje elé hbo maxot nézni. Írtóra elfáradtam. Ehhez én nem vagyok szokva. Fizikailag és szellemileg teljesen leszívott a helytállás. Hát, le a kalappal Anyu előtt, aki havonta egyszer megcsinálja ezt a főzésmaratont, csak azért, hogy egy ebédet készítsen nekünk, és jó sok kaját a gyerekeimnek elvitelre. És arról nem is beszélve, amikor a karácsonyi nagy vendéglátásra készül, majd aztán egy hétig ugrálja körül a tesómékat.

Ha nagyobb rutinom lenne a főzésben, a vendéglátásban, valószínűleg nem szívott volna le annyira. De egy jó alvás segített. Másnap reggel már a szokott időben keltem, és magam is meglepődtem, mennyire energikusnak éreztem magam az erősítő edzésemhez.

A hét mélypontja kedd volt, de tulajdonképpen nagy baj nem történt, csak belém vágták az ideget. Tanultam a dologból, de közben rájöttem, hogy azok, aki a fejemet akarták venni, maguk sem tudták, mit kell csinálni, és a megoldás egyszerűbb, mint gondolták volna.

A kedden kapott két, számonkérő email elgondolkozatott azon, hogy én ezt megmerném-e mással tenni, aki nem a beosztottam, csak munkatársam egy társosztályról. Nem, valószínűleg eszembe sem jutna, még akkor sem, ha mérges lennék. Az elmúlt években sok-sok emailt fogalmaztam meg. Ezek között volt olyan, ami írása közben a dühtől gőzölgött a fejem. De ezeket vagy átfogalmaztam, mielőtt rányomtam volna a küldés gombra, vagy töröltem.

Ezekből a helyzetekből tanulnom kell. Azt, hogy hogyan csinálnám másként, hogy ne gyalogoljak vagy rúgjak bele a másik lelki világába, akár megérdemli, akár nem. Lehet kérni, szépen kérni, vagy akár tréfásan utalni arra, hogy legyen szíves, jobban dolgozni. Vagy akár megkérdezni, mit tehetek azért, hogy neki precizebben menjen a munka. Vagy elmagyarázhatom neki érthetően, nyugodt szavakkal, hogy figyu, ha ezt csinálod, vagy nem csinálod, csak a munkámat nehezíted meg.

Ezek a helyzetek, amibe kerülök, kettős leckék számomra. Egy: a hibáimat felismerem, és odafigyelek és/ vagy egy új szokást alakítok ki, hogy a jövőben elkerüljem; kettő: figyelek arra, hogy mással így én ne bánjak.

Na, most azért lehetne egy pár hónap nyugalom. Az elmúlt két és fél év már túl intenzív volt számomra.

*Furi, hogy csendben alkotok a wc-n.

Holnap lesz egy hete, hogy voltam oldáson. Azóta lényegesen jobb a helyzet, nyugodtabb is vagyok. Ma azonban a régen ejtett hibáimmal (kettő) kellett szembesülnöm. A kudarctűrésem lett próbára téve, s közben annyi meló szakadt a nyakamba, hogy pisilni is alig volt időm kimenni, pedig itthon dolgoztam. Ugyan fél ötkor kikapcsoltam a laptopot, rá egy félórára újraindítottam, hogy leellenőrizzem az összes kérdéses rendelést, rendben vannak-e. Egy szóval 6 órakor be is fejeztem mára a munkát.

Szeretem, ha pörgős egy nap, akár egy hét, de azt nem, ha közben szégyellem magam azért, mert hibáztam, s ezzel másnak adok plusz munkát.

Folyamatosan tanulok. Tudom, nagyon oda kell figyelnem mindenre, mert hajlamos vagyok a pontatlanságra, figyelmetlenségre, s így hibázok. Irigylem azokat, akiknek ez csípőből megy.

Már fáradtan kezdtem a hetet, mert a hétvégén én voltam a házigazda, a vendéglátó, és főztem ünnepi ebédet vasárnap. Mivel ilyet régen csináltam már, dupla erőfeszítést kívánt tőlem. Hát, azért azt remélem, hogy a szüleim és a két gyerekem jól érezte magát.

A hétfőn történtek még feldolgozás alatt vannak. Nem nagyon túloztam azzal a szóval, amivel akkor jellemeztem az egészet. “Kivégezés”. Én így éltem meg.

Kaptam egy mellbe döfést, majd utána egy hátba szúrást a másik kolléganőtől, akivel elviekben jóban vagyok. Ezek után már nem tudom. Sok alkalmunk nem volt, hogy megbeszéljem vele a történteket, de nem is hagyott rá lehetőséget. Szó szerint nem hagyott szóhoz jutni, nehogy ezt a témát elővegyem.

Megvizsgáltam, miért estek nekem ennyire rosszul az arcomba vágott mondatok. Amellett, hogy “triggerelt”, azaz az amúgy is gyenge önbizalmamat támadta meg, igazságtalannak éreztem. Olyan hibákat sorolt fel, amit vagy már korrigáltam, azaz már tudom, hogyan kell csinálnom, illetve olyanokat, amelyekre számtalan alkalommal felhívhatta volna a figyelmemet, de inkább várta (?) a csodát, hogy magamtól kitalálom, mi lenne a helyes. … és levonták a konklúziót, hogy nem kommunikálok. Erre csak azt tudom mondani: ha nem tudom, hogy tudnom kellene, akkor hogy a fenébe kérdezzek rá.

Szóval, perpillanat én érzem szerencsétlen balféknek. Pedig amúgy pedig jól csinálom a munkámat. Csak az a része természetesnek van véve. Anyád!

Ami viszont jólesett, hogy a férfikollégám, akivel egy időben kerültem a céghez, az irodára (bár neki egészen más a munkája), végre mellém állt (gyanítom, valaki felnyitotta a szemét), és elismerte, hogy ezzel a nővel szép szavakkal sem jutok semmire, és nem – teljesen – bennem van a hiba.

Magamon a munkát igyekszem elvégezni – segítséggel -, hogy többé ne triggereljen az arrogáns, hibáztató hozzáállás. És őszintén szólva tudom is, miért vagyok erre ennyire érzékeny. Úgy 16 éves koromban eszméltem arra, mit csinál a saját anyám. Nemcsak velem, hanem az egész családdal.

Ritkán kaptam dicséretet tőle bármire is. Ha jól csináltam valamit, az volt a természetes. Ha elmeséltem egy sztorit, ami velem történt, és én tényleg nem csináltam semmi rosszat vagy nem hibáztam, addig csürte-csavarta a mondanivalóját az ügyre vonatkozóan, hogy kiderült a végén, én voltam a béna, az ügyetlen, az, aki azt okozta, hogy rosszul sültek el a dolgok. És én pedig csak azért meséltem el a történteket, hogy megosszam az életemet vele. Ez ment kisgyermek koromtól 16 éves koromig, amikor már tudatosult bennem a bántás. Onnantól kezdve önvédelemből nagyon kevés dolgot meséltem el neki, azt is óvatosan átgondolva, nehogy abból is ki tudja hozni, milyen béna vagyok.

A mai napig belém tud állni, ha olyanja van. A múltkoriban azt ecsetelte, hogy a tesóm mennyire ügyes és életrevalóbb. Mint én. Hát, ja. Tulajdonképpen én nem is csinálok semmit “sk”. Helyettem végez el mindent mindenki más. Bár ez utóbbira semmi tippem, kik lehetnek….

Ötven évesen én még mindig arra vágyok, hogy végre értően meghallgassanak, és általam mondottakra ne adjanak tanácsot, nem bíráljanak. Csak figyeljen rám valaki, végre, úgy igazán!

A múlt hét legalább két nagy örömöt adott nekem.

Először is végre van ajtó a nagyobbik gyermekem szobáján. A másik kölök szobája pedig kapott egy új ajtót. A rombolás kisebb volt, mint vártam, így csak némi glettelés és festés javítás vár rám még. De ezek ugye nem égetően sürgősek.

A másik öröm pedig a szombati színházi előadás volt. Lájtos, zenés darab volt, egy film színpadi feldolgozása, de én ilyen könnyesre már rég nevettem magamat, és imádtam a darab végét (jó zenével és tánccal le lehet venni a lábamról). Alul semmi Szabó Győzővel a főszerepben.

Le a kalappal a férfi színészek előtt, hogy ilyen bátran vállalták a meztelenséget, a saját testük tökéletlenségét (igaz, legalább kettőjüknek nem volt semmi szégyelni valójuk). Filmen fél- vagy teljesen meztelen embert látni teljesen más, mint élőben, a színpadon egy színdarabban. Nem vagyok prűd, és nem botránkoztat meg a meztelenség, csak zavarban vagyok (hova nézzek vagy hova ne, illetve vagyok-e olyan merész, hogy nézzek mindent is).

Mivel magam nem jutottam még dűlőre a testem teljes elfogadásában, ezért tisztelni tudom a vállalásukat. Még akkor is, ha színészként (talán) könnyebb a dolguk.

Egy szóval, egy felszabadult és boldog szombat délutáni programom volt.

Vasárnap reggel úgy keltem, hogy bár aránylag jól aludtam, de a fenének sincs kedve ebben a búbánatos időben futni. Legalább három indokot kerestem és találtam magamnak az elindulásra. A közeli erdőbe mentem geogo pontokat gyűjtögetni, majd kilométeről kilométerre, 15 percől 15 percre alkudozgattam ki magamnak a futás folytatását, és csak két percen múlt a teljes előírt edzés teljesítése. Ennyire nem volt kedvem futni, bár az erőnlétem meg volt hozzá.

Egy hülye köhögés is kerülget. Hol napokra eltűnik, aztán megint megjelenik, felerősödik, és most éppen nem tágít. Amíg jobban nem zavarja a mindennapjaimat, nem érdekel. Majd elmúlik….

Soha nem gondoltam volna, hogy 50 évesen ilyen helyzetbe kerülök. Őszintén gondoltam, hogy megbírkózok bármilyen helyzettel. Meg is teszem, mert sok választásom nincsen.

Most én vagyok az az ember, akit rongylabdának tekint, és úgy rugdos, ahogy éppen tetszik neki. Én meg pislogok, hogy ezt mivel érdemeltem ki.

Ma délelőtt egy közös megbeszélésre ültünk össze, ami tulajdonképpen abból állt, hogy a “kedvesebbik” kolléganő az összes, hirtelen* eszébe jutó “sérelmét” az arcomba zúdította a maga arrogáns módján. (Ezen dolgokat négy szemközt is elmondhatta volna korábban, az éppen aktuális helyzetben, de szeret mások előtt a földbe tiporni, úgyhogy csokorba gyűjtötte.) Ezt és azt nem csinálom, még nem vagyok önálló ebben és abban a dologban, és így tovább. Aki hallotta a felsoroltakat, értelmezhette a mondatait úgy, hogy én tulajdonképpen semmit se csinálok (jól).

Megsemmisülve ültem a három ember (köztük a főnököm) előtt, és miután a magam mentségemre mondottakat is legyalulták, így az egyetlen megoldást választottam, amit mindig is: megkukultam.

Nem értettem, hogy ezeket miért nem mondta el folyamatában, az adott szituációban, miért gyűjtögette eddig, és ha tőlem elvárják, hogy kommunikáljam azt, mit nem tudok vagy értek, akkor ő miért nem jelezte, ha valamit tennem, illetve nem kellene már tennem.

A nap hátra levő részében dolgoztam becsülettel, ahogy egyébként is tettem volna.

A munkaidő végén, mikor már csak ketten voltunk, oda jött a főnököm hozzám, és szinte elnézést kért a délelőtti kivégzésemért. Azt mondta, hogy neki nem kell bemutatni ezt a kolléganőt, tudja nagyon jól, milyen, és ha tökéletesen csinálnék mindent, akkor is találna valamit, amibe beleköthet. Egy sejtelmes mondattal pedig utalt arra, hogy nem sokáig kell már elviselnem. Hát, we will see, ahogy az angol mondaná.

* Amint bevezetésként kihangsúlyozta, nem tudott felkészülni előre, mi mindent akart volna nekem elmondani.

Az elmúlt hét napjaira nem lehet panaszom. Mondhatni nyugodtan telt némi zökkenőkkel, de én már ennek is tudok örülni.

Hiszek abban, hogy ha a környezetemen nem tudok változtatni, akkor a saját hozzáállásomon, érzéseimen kell. Fel kell ismernem, miért “triggerel” a kérdéses helyzet, történés vagy ember. Ezt mind könnyű leírnom, de kemény meló, és nem egyik napról a másikra történik a változás bennem. Addig pedig ….

Nagyon könnyű azt mondani, hogy ha valahol nem érzem jól magam, akkor arrébb állok. Valahogy ez nekem nem sikerült az elmúlt 23 évben. Kivéve a házasságomat. 4-5 év viaskodás magamban, egy év egymás mellett őrlődés a válás folyamatának árnyékában, ez volt a kilépés ára. Nekem.

A munkahely már más kérdés. 26 évet dolgoztam egy cégnél. Volt, hogy menni akartam másfele, de azon a környéken nehéz olyan állást találni, ami fizetett annyit, hogy megérje arrébb menni. Saját lábra nem tudtam állni, mert nincs meg bennem az a tudás és bátorság, hogy erre képes legyek. Meg hát egyedülálló szülőként még úgy se mertem: ha nincs biztos pénzbevétel, akkor nincs biztos anyagi háttér a gyerekeim ellátására, taníttatására, stb.

Két és fél éve felforgattam az életemet, és arrébb tettem a székhelyemet. Nagy váltás, de a kötél maradt, sőt hitellel meg is erősítettem. S bár a gyermekeim hamarosan saját lábukra állnak, én még mindig itt leszek, legalább 2031-ig (CSOK, hello!). Aztán az Isten sem tart itt…

Ha nem javul a helyzet a munkahelyemen, továbbállok, természetesen. Bár mazochista és kitartó vagyok, de nálam is vannak határok.

Nincs kőbe vésve semmi, és újra bebizonyosodott, nem szabad kijelentenem magamról semmit, hogy az úgy van, mert az élet azt mondja (ahogy tette pár hónapja is): na, fogd meg a söröm! – és bebizonyítja az ellenkezőjét, ergo, hogy van mit még tanulnom.

Alázat és visszafogottság. Még van hova fejlődnöm önismeretben.

Egész könnyen megszoktam, hogy a kettes helyett hármast kell már írni az évszám végén. Talán csak egyszer-kétszer tévesztettem. Jó kezdet?!

Szilveszter éjjelén 11 órakor elindultam futni, úgy, ahogy terveztem. Mindent megtettem, hogy egy pillanatra se kényelmesedjek bele az éjszakába, éber maradjak, és könnyebb legyen az elindulás. Kinéztem, hogy ezúttal melyik utcákban fogom lerajzolni a futásommal 2023-at. Hátulról kezdtem, a hármassal. Remélem, ez nem rossz ómen. 20 maradt a Sima és a Göröngyös utcák táján, viszont 23-at itt, azon két háztömb és környékén futottam, ahol van a lakásom is. Nem volt egyszerű, de megoldottam.

Futás közben zenét hallgattam, illetve a “rajzoláson” járt az eszem, így egyszer csak azt vettem észre, hogy már visszafele haladok ugyanazon az úton, és lassan iparkodnom kell, hogy az edzésre előírt egy órát nagyon túl se fussam, éjfél tájt már az utolsó vonalat húzzam át a hármason. Egy óra öt perc lett a futás, azaz valóban átfutottam az Újévbe. Mire lenyomtam a “Stop” gombot az órán, már szállingóztak az emberek le a parkokba, hogy csinálják, illetve nézzék az utcai tüzijátékokat. Én meg inkább siettem haza zuhanyozni, és pezsgőt bontani, inni, és standup műsort nézni. Ez az én éjfél utáni rituálém.

A nagyobbik gyermekemmel csak üzenetben köszöntöntöttük egymást, a kisebbik felhívott – örömömre. (Hogy milyen apróságnak tud örülni az anyai szív!)

Szerintem kettőkor már aludtam. Nem sokáig, mert reggel fél kilenckor már a hosszú-hosszú kávémat ittam, és csöndben pislogtam ki a fejemből.

Aznap végre kipipáltam a listámról a Merzse-mocsár meglátogatását. Nekem ez bő 16 km tempós gyaloglást jelentett. Utána ugyan nem, de éjjel már éreztem, hogy ez bizony megterhelő volt a szervezetemnek. Sok pihenésre nem futotta azóta, mert a héten már dolgoztam, és csak tegnap és ma vagyok home office-ban. Mivel a kedd reggeli futó edzésemet lekéstem egy elalvás miatt (rosszul beállított óra), így talán tudatalatt el is intéztem magamnak egy nap pihenőt.

Attól nem kell tartania az edzőmnek, hogy nem lesz meg a hétre tervezett futott óramennyiség, ugyanis a keddi edzést megcsináltam szerdán, és a szerdára beírt 40 percet elosztottam négy felé, és hozzácsaptam a négy futóedzésemhez. Ergo ebből már 10-10 percet bepótoltam. Hétvégén fogom a maradék 20 percet.

A hét eddig lelki világomat tekintve nyugalmasan telt. Azon vagyok, hogy így is maradjon, amíg lehet.

Tegnap szóltak, hogy készen vannak a beltéri ajtók, amiket rendeltem, így csak a beépítésük van hátra (szakemberek), és a falak helyreállítása (én). Ugyan járni fog némi macerával és munkával nekem, de végre lesz ajtaja a nagyobbik gyerek szobájának, és nyugodtan itt alhat, bármikor.

Ha ezzel megvagyok, akkor az autót kellene újra a szervizbe vinni egy kuplung-cserére. Remélem, beleférek majd abba az összegbe, amit erre félretettem. Aztán már csak nyári gumik kellenek. És itt el is fogyott az összes tartalékom a párnacihából.

A héten derült ki számomra, hogy május 31-ig az összes tavaly október közepéig kapott pénzt a SZÉP kártyáimról el kell tüntetnem. Ez egy kicsit sokkolt, nem terveztem így, de ennek okán gyorsan le is foglaltam, madj kifizettem 5 éjszakára szállást egy hotelban a nyár elejére (születésnapom hetében). Ha el kell költenem, akkor legalább ne gyorséttermi kajára.

És még mindig maradt annyi, hogy a még tervezett két hetes szabim alatt egy jóval olcsóbb helyre elmenjek legalább egy hétre.

Ami pedig egyéb terveimet illeti az évre… Nos, egyelőre nincsenek nagyon nagy céljaim. Talán az, hogy az év végére csináljak legalább egy-kettő szabályos széles fogású húzodzkodást. Nagy vágyam ez.

Holnap itt 2022. év utolsó napja. Hm. Ha egy mondattal kellene leírnom, miről is szólt, akkor azt írnám, hogy a munkahelyi kapcsolataimról. Még úgy is, hogy munkahelyet váltottam májusban. Nagy reményekkel.

De kezdem januárral. Az első hetekben még azon görcsöltem, hogy a lakásban a költözéskor bedobozolt holmiainkat valahogy elhelyezzem régi, és egy-két új bútorban. Már doboz undorom volt. És megfogadtam, hogy ebbe a lakásba csak úgy jöhet be új valami, ha egy régi távozik.

Januárt egy fura betegséggel zártam. Az izületeim megdagadtak, és pár hétig úgy maradtak. Nem volt fájdalom, csak puffadtság. Egy kis náthával kezdődött, ami elmúlt, és maradtak a dagadt izületek. Meg aztán elkedtem érezni konstansan egy illatot bárhol, bármikor, és még mindig. Talán csak kinn a friss levegőn nem érzem. Nem kellemetlen, de zavaró, hogy mindig érzem.

Miután a költözési projektet sikerült nagyjából lezárnom, elkezdtem új munkahely után nézni. Pár helyre beadtam az önéletrajzomat. Volt egy online interjúm, majd egy cégnél feltöltött, magamról készült videókkal kellett bemutatkoznom. Ezek nem jöttek össze. Aztán behívtak jelenlétis interjúra ahhoz a céghez, ami egy második körös beszélgetés után alkalmazott is. Kevesebb pénzért, mint a hatóságnál, de letojtam. Végre olyan munkát csinálhatok, amit legalább szeretek is.

Azonban hiába mentem stresszoldásra a volt főnökeim miatt, itt, az új munkahelyen szintén gondom akadt az egyik kolléganővel, aki ugyan nem a főnököm, de neki/vele (is) dolgozok. Ősszel egy újabb oldásra mentem egy kineziológushoz, de úgy érzem, még maradt az ügyön stresszem. Az elmúlt hónapokban belém ivódott félelemtől nehezen szabadulok.

Szóval, a nyarat betanulással kezdtem, de helyettesítésekkel folytattam. Majd augusztus második felében végre elmehettem a kiérdemelt két hét szabadságomra. A Bakonybélen töltött egy hét az évem fénypontja, ha mondhatom.

A szeptembert úgy kezdtem, hogy a saját munkámról még csak halvány sejtelmem volt, de már elvárták, hogy csináljam úgy, mintha már ezer éve az lenne a dolgom. Jeleztem, hogy ez nem megy, mivel bőven vannak még hiányosságaim. Úgyhogy folyamatában kellett megtanulnom ősszel, mi is a feladatom, hogyan is kell azt csinálnom. Talán mostanra már nagyjából meg is van, bár még akadnak zökkenők, és segítségre szorulok.

Ősszel még elmentem egy terepfutó táborba, ami a Mátrában volt megtartva. Az első futás alkalmával kiviláglott számomra, hogy az elmúlt hónapok síkon végzett futóedzései – a maraton miatt – nem igazán készítettek fel az emelkedős-lejtős futásokra. Úgyhogy kudarcként éltem meg a négy napot. Nem bántam meg, hogy elmentem, mert legalább találkoztam az edzőmmel, illetve rájöttem, hogy ezek a csoportos futások nem nekem valók (eddig csak sejtettem).

Október 9-én futottam egy maratont. Én vállaltam, akartam, és nem bántam meg, viszont továbbra sem rajongok a rakpartos futásokért ilyen hosszú távon. Nem ígérem, hogy soha többet, de ki kell hevernem.

Ma a telex.hu megjelentetett egy videót, aminek a címe pontosan leírja, milyen is volt 2022: “Behugyozott, beszart, és végül össze is fosta magát 2022″

Ezen nincs mit szépíteni. Ha a saját életemen kívüli világot tekintem, ami természetesen hat az én kis burkomra is, akkor ez éven minden megtörtént, amiről év elején senki sem gondolta, hogy bekövetkezhet, bizonyos embereken kívül. Van itt minden, ami szem-szájnak ingere. Ha hányni akarsz, vagy el akarod veszíteni a józan eszedet, csak merülj el az év összes szarságában, ami az orszában megtörtént, és különösen a szomszédban. 2020 és 2021 év után 2022 vitte a pálmát.

Nem szoktam borúsan és reménytelenül nézni a jövőt, de egyelőre nem merek az orromnál messzebbre látni. Fel sem merem tenni azt a kérdést magamnak, mit várok 2023-tól.

Tudom anyagilag nem lesz könnyű, de valahogyan megleszek. Ez nem aggaszt. Inkább az országunk jövője. Már így is Abszurdisztán lett belőle. Mondhatnám, hogy kizárom a külvilágot, de nem tehetem. Mert ott élek, a külvilágban. Ebben a morbid országban. Hogy könnyebbek legyenek a mindennapok, keresek magamnak célokat, amikre fókuszálhatok, programokat, amivel kikapcsolódhatok, és talán új embereket is megismerek majd.

Hát, még bő egy nap ebből az évből, aztán meglátjuk….

Összességében a karácsony jól telt. Hazautaztunk a szüleimhez, ahol már a tesómék csütörtök este óta vendégeskedtek.

Mindig egy kicsit zavarban vagyok, amikor újra találkozom velük, de aztán, ha hosszabb időt töltök velük, mint most, ez elmúlik.

Két éjszakát maradtunk. Az egyik helyi hotelben foglaltam szállást az egyik gyermekemnek és magamnak (a másik gyermek az apjánál aludt). SZÉP kártyáról fizettem, így nem éreztem, hogy kiköltekeznék. Ezt a pénzt májusig úgy is el kellene költenem. Inkább erre, mint kajára.

Szóval napközben a családdal voltam, voltunk, éjjel meg a ki-ki az adott szállásán.

A Szent este szépen telt. Másnap reggel fagyott némileg, így bátrabban indultam el a dombra futni. Gyönyörű tiszta idő volt. Fenn, a tetőn már csak egy-két helyen volt fagyott a talaj (meg hát addig mentem, amíg a nagy sáros rész el nem kezdődött), de még így is szépen lehetett futni. A felkapaszkodásnál éreztem, hogy régen látott már a két lábam emelkedőt, de azért szépen felkaptattam. Tartanom kellett az adott pulzusszintet, de egyébként sem ment volna a felfutás, csak jelentős erővesztéssel. Így is volt némi izomlázam másnap… Mindenesetre nagy élmény volt újra terepen, és ott futni. Még ha csak egy kicsit is.

Ami nagy öröm volt számomra, hogy a tesómmal tudtam kétszer is beszélgetni. Igaz, hármasban mentünk egyet-egyet gyalogolni a városi tó körül, de még így is több beszélgetés jutott kettőnknek, mint az elmúlt látogatásaik alatt.

Hétfő koradélutánig maradtunk, aztán hazaautóztunk (nagyobbik gyermek maradt).

Azóta itthon vagyok. A kisebbik gyermek még szerda délutánig maradt nálam. Ugyan máig tervezte, aztán szerda délben kijelentette, hogy akkor lelép még aznap. Már elővettem a fagyasztóból a húst, hogy kiolvasztom másnapig, és lesz belőle pörkölt elvitelre, de ezen bejelentés után gyorsítottam a dolgon, és időre kész lett a szerintem elég jól sikerült pörkölt.

Hogy ne teljen feleslegesen az itthon töltött időszak, mindig tervezek valamit magamnak. Eddig nagyjából sikerült a listára felirtak jó részét kipipálni. Már csak két dolog van erre a három napra…. Meglátjuk, kihúzásra kerülnek-e vagy sem.

A szilveszert egyedül fogom tölteni, ahogy az előzőt is. Az edzőmmel betervezettem az egy órás éjféli futást. Úgyhogy szokás szerint az év utolsó éjjelén átfutok az új évbe. Ez addig nagyon jól hangzik, amíg este nem lesz 31-én. Nem egyszerű ám elindulni 11 óra táján futni! De legalább nem lesz várhatóan mínusz odakinn.

A kis üveg pezsgőt már megvettem a futás utánra.

Még ez évről szeretnék írni egy összefoglalót. Hát, szerintem nem lesz nagyon hosszú.

Mondhatom azt, hogy múlt hétfő óta béke, nyugalom és kiegyensúlyozottság honol bennem.

A bejegyzésben is megörökített mély repülésem egy hosszabb időszak kicsúcsosodása volt. Ekkor telítődött és csordult túl a pohár tartalma. Aznap este egy fél üveg vörösborral segítettem magamnak kimondani és szembenézni azon érzésekkel, amikkel a hétköznapok józanságában, karótnyeltségében nem voltam képes (nem mertem). No, nem kívánom az alkoholt segítségül hívni minden nehézség esetén, de most ez kellett, úgy tűnik.

Hallgatom a mindenféle lélekgyógyász és okosító beszélgetéseket, és azt hiszem, hogy én hű de milyen jól haladok az önfejlesztésben, s közben nem veszem észre, hogy bizony, de talán írhatom azt is, hogy elég sok érzésemmel nem voltam hajlandó eddig szembenézni, elismerni őket, hogy vannak bennem. És persze ezek negatív érzések.

Csak hát ugye ez nem olyan, ahogy Móricka elképzeli! Ha nem tudom megélni a dühöt, haragot, elkeseredettséget és egyéb negatív érzelmet, hanem elfolytom magamba őket, mint rossz dolgokat (“mert nekem olyannak nem lehet lennem”), akkor esélyem sincs a pozitív érzelmeimet megtapasztalni. Ha nem teszek a mérleg két oldalára semmit, akkor az csak üresen fog ácsorogni egy “muszáj” egyensúlyban.

Persze a negatív érzelmek megélése nem azt jelenti, hogy nekem hetekig, hónapokig, akár évekig ezek valamelyikében kell tobzódnom, és közben pedig megtapasztalom az örömöt, boldogságot. Nem. Ha egy történés kiváltja bennem például a haragot, akkor abban az adott pillanatban legyek haragos. Éltethetem ezt akár egy napig is, aztán vegyem észre, ez nem vezet sehová, és van más lehetőségem is, amivel előrehaladok. Ha azonban nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy haragos legyek, akkor lenyomom magamat egy null pontra, és esélyt se adok magamnak arra, hogy elrugaszkodjak a mélység bugyrának aljáról felfele. Inkább azzal foglalkozok, hogy jókislányként én nem lehetek haragos.

S nagyon nem értek azokkal, akik nem hajlandóak a múltban turkálni. Igenis, fontos meglátni, hogyan viselkedtek velünk a szüleink, a környezetünk, és ezek milyen reakciókat rögzítettek bennünk. Fontos tudnunk, mire neveltek bennünket, mire tanítottak.

Nem az a lényeg, hogy a sebekben vájkáljunk, mélyítsük, hogy még jobban fájjanak, vagy vérezzenek. A sebet ki kell tisztítani, levegőztetni, hogy elinduljon a gyógyulás. Lehet, hogy heg marad utána, de begyógyul. És a felismert reakciómintákat lehetőségünk van módosítani, elhagyni, és helyettük újakat alkalmazni.

Muszáj magunkba nézni. Akár segítséggel, akár önmagunk bátorságával, erejével. Ez tudatos munka. Kevés oly szerencsés van, akinek nincs szüksége rá. Illetve önmagunkra vakon is lehet élni, de … nem érdemes.

Szóval, visszatérve a múlt hétfőre. Akkor rájöttem, hogy nem engedtem meg magamnak, hogy dühösnek, bosszúsnak sértődöttnek és leigázottnak érezzem magamat, mert hát az nem olyan “fejlett” (nekem nem szabad az lennem!). Nem állítom azt, hogy már másfél hete én ezekkel az érzelmekkel már jóban vagyok. Még gyakorolnom kell. És azt is, hogyan békéljek meg azzal az emberrel, aki azt hiszi, hogy utálom. Mert lehet, hogy valóban utálom….