Napok óta, különösen tegnap este óta angolul beszéltem (próbálkoztam) magamban vagy hangosan. Igyekeztem megfogalmazni angolul azt, amit magyarul se nagyon tudtam.

Nem vagyok műszaki, se informatikai analfabéta, pár hete kétszer is simán és zökkenő mentesen használtam a Teamset.

Ma sikerült a második próba belépésemnél úgy letiltani a kamerát, hogy utána képtelen voltam visszakapcsolni. Hát, így kezdődött az én angol állásinterjúm. Egy nagy feketeség voltam a többieknek. Nem győztem magamat eszkuzálni. Innen szép győzni, azt hiszem.

Az ember életében dolgok hol hangsúlyt kapnak, hol eltörpülnek, jelentéktelennek látszanak. A perspektíva, a látószög változik.

Ami tegnap még a világvégének számított, mára már csak egy lepke szellentésének hat. S ami csak egy apró hiányosságnak számított az elmúlt években, az pár nap alatt egy komoly akadály lehet a továbbjutásban.

Míg tavaly tavasszal lazább állásinterjúim (1 + 2) voltak, és úgy kaptam meg a munkát, most rendesen oda kell tennem magamat. Az a legdurvább, hogy bármeddig is jutok el (akár az utolsó interjúig is) a toborzás folyamatában, a HR-esek tesznek arra, hogy visszajelezzenek nemleges válasz esetén. Tulajdonképpen arra jöjjek rá magamtól. Tudom, ez nemzetközileg általános jelenség, de azért no! Az utolsó lépcsőig nem százak jutnak el, hogy azokat nehéz legyen kiértesíteni a sikertelenségről. (Bár lehet, az elmúlt egy hétben eltünt a föld színéről az a bizonyos cég, ezért nem jelentkeztek.)

Most lesz délután egy online interjúm – angolul. Mivel az elmúlt huszonvalahány évben sokat nem beszéltem ezen a nyelven, és amúgy sem voltam soha ebben expert, rendesen be vagyok zabszemesedve. Az írás és a szövegértés (írott, hallott) megy szaknyelvtől függően, de hát most beszélnek kell majd. I will do my best but we will see….

Az utolsó reggelem a Mátrában.

Megint az történt, ahogy egy kiruccanáson (nyaralás, üdülés, hosszú hétvége) szokott lenni. Az első egy-két napon még azt éreztem, hogy végtelen időm van, messze még a hazaindulás ideje. Aztán kettőt pislogtam, és egy bőséges reggeli után (és egy kitérő két darab diós palacsintáért a mátraházi parkolóba) megyek is haza.

Most éppen a futóedzésemet kellene elkezdenem, ami másfél órás lenne. Már az útvonal is meg volt hozzá, de … De ott van egy “de”, egy előzmény.

Szóval, megérkeztem szombat koradélután. Lepakoltam a szobámba, ami korrekt. Két hibája van: nincs erkélye, nincs panorámája. Gondolom, ebbe az árba (210 ezer Ft + IFA) már nem fért bele. De nem is tudom, miért írom ezt le, hiszen egy szavam sem lehet a szoba, a szálloda ellen. Csend van, csak néha hallottam a szomszédokat. Amúgy hétközben elég kevés vendég van, de ez érthető így április végén.

Szombat este még a vacsora előtt tettem egy bő órás sétát Mátraháza irányába a közeli turistauton. Kellemes meleg volt, egy szál rövidujju is elég volt, csak az árnyékos helyeken volt szükség a pulóverre.

Vasárnap korábban reggeliztem, hogy a kaja nagyjából lentebb kerüljön, mire elindulok a 2 órás futótúrámra (edzésterv szerint). Elterveztem merre vezet az utam, le is jegyzeteltem egy kis cetlire szükség esetére. Volt szükségem rá, mivel hiába töltöttem fel az órámra a tracket, béna voltam, és nem kerestem meg a startpontot, hogy onnan vezessen az óra az útvonalon, és ezért folyamatosan visszafelé mutatott. Úgyhogy pár kilométer után ezt a funkciót le is állítottam az indított edzésrögzítésben. Megmásztam a Kékest, majd leereszkedtem. 9 km megtételénél jártam. Ekkor már éreztem, hogy a felfelétől elfáradtam, a lefelétől beálltak a combizmaim. De még volt hátra 4 km és némi szintcsökkenés. Ebből nagyjából 2 km egy viszonylag sík turistaúton vezetett, ami eleinte igen köves volt, de utána már egész kellemesen futható. Viszont rengeteg útra bedőlt fával, amit vagy mászni kellett, vagy alatta átbújni, esetleg óvatosan kikerülni. Aki már megtapasztalta, milyen fáradt lábakkal az utolsó kilométereket megtenni, az tudja, hogy ilyenkor az elindulás nehéz, aztán rááll a test a futásra. Ezt megcsinálni másfél-2 km-en vagy 10-szer, hát nem élmény, inkább még fárasztóbb. No, de ennek is vége volt egyszer, jöhetett a leereszkedés egy “siratófalon” (200 méteren esik a szint 60 métert), azaz fától fáig, ágtól ágig araszoltam lefele. Mivel nekem úgy van tériszonyom, ha felfele nézek, ezért fel nem is tekintettem, hogy merről is csorgok lefelé. Ezt a szakaszt már ismertem, hiszen múlt ősszel jártam már erre. Akkor egy kicsit vészesebb volt a lehullott avarréteg miatt, de megoldottuk az akkori futótársammal (egyik edzőnéni annál az edzőcsapatnál, ahol az én edzőm is van).

Gond nélkül leértem a domb aljára, és befejeztem a maradék 2,5 km-t. Úgy terveztem, hogy pont a palacsintázó elé érjek az edzésem végére. Vasárnap és szép idő lévén már hosszabb sor volt előtte, de hezitálás nélkül beálltam a végére. Egy félórát biztosan vártam, hogy rám kerüljön a sor. Sajnos, a nap éppen ezen időtájt bújt a felhők mögé, én meg kezdtem fázni a leizzadt pólómban. Egyetlen védelmet a futóhátizsákom adott a fújdogáló szél ellen. Ezért sem helyben ettem meg a két diós palacsintát, amit kikértem, hanem becsomagoltattam, és visszafutottam a hotelig (2 km).

Ugyan lett némi izomlázam másnapra, de szerencsére a 13 km 600 valahány méter szintemelkedéssel (és ereszkedéssel) nem ütött ki. Meg hát hétfőre nem is volt kiírva futóedzésem, így mielőtt a komolyabb eső megérkezett, túráztam egyet a környéken (10 km). Ezt a kört csináltam volna meg ma reggel… Hétfő délután leszakadt az ég, és szinte folyamatosan esett másnap délig (meg utána is valameddig). Annyi mázlim volt, hogy amikor a kedd reggeli edzésemet futottam, kezdetben még nem esett. Aztán is csak moderáltan. Kíméletes volt hozzám az eső.

Kedden koradélután volt a személyes interjúm állásügyben, amiért visszaautóztam Pestre. Hát, igyekeztem helytállni, de egyelőre gőzöm sincsen, hogyan sikerült. A héten megtudom. Én megint katasztrófának éreztem a teljesítésemet, úgyhogy tegnap délig magam alatt voltam. Az is rontott a hangulatomon, hogy éppen a kiírt edzéstervet próbáltam a helyi viszonyok között abszolválni ( lehetetlennek tűnt a köves, sáros talajon), mikor csörgött a mobilom. Az edzőm hívott a havi konzultáció miatt. Ugyan délutánt jelzett előre a TP-ben, de magának délelőttöt írt fel. Azon sértődtem meg, és lettem dühös, hogy korábban elmondtam neki, tehát elvileg tudhatta volna is, hogy itt leszek a Mátrában. Ergo hülyeség volt egy ilyen fajta edzést kiírnia ezekre a talajviszonyokra. Illetve kértem, hogy inkább 10 óra után hívjon, ha délelőtt telefonál majd, mert akkora már megcsinálom a futásomat, meg is reggelizem. Nem is bántam, hogy utána a TP-ben délutánra jelezte a hívást.

Eleve már fusztráltak a keddi interjú miatt érzettek, aztán az, hogy az edzést nem tudom megcsinálni, és erre rakódott az edző hívása. Azt éreztem, hogy béna vagyok, senki sem figyel rám, nem kellek senkinek, és .. és.. és… mindenki sz@rik rám. Úgyhogy kellemesen kidühöngtem magamat az edzésem második felében, amit a hívás után teljesen lazára vettem.

Délután egy nagyobb túrát szerettem volna csinálni. Megterveztem az útvonalat, tracket feltöltöttem az órára, és ezúttal figyelmesen a startpontról indultam. Így végig ügyesen mutatta az óra, merre kell mennem, bár a fejemben ott volt a track. A dél körüli elindulás után nem sokkal érkezett az edző második hívása. Mivel nem vagyok haragtartó, a dühöm addigra már elpárolgott, így nálam megnyílt a beszéd-csap. Szegényt nem engedtem szóhoz jutni. Csak néha. Szóval, vidáman elmeséltem az elmúlt napok futókalandjaimat, illetve megbeszéltük, amit meg kellett.

A túrámmal szépen haladtam. Az utak járhatóak voltak, kivéve a zölt keresztet, amin végig egy csermely futott, így hol a jobb, hol a bal szélen haladtam, de az úton csak akkor tudtam volna, ha vállalom a cipőmbe bőven befolyó vizet. A fáradtságot az utam felénél kezdtem érezni. És akkor még nem is sejtettem, hogy hátra van egy jó másfél kilométer konstans felfele vezető út Mátraházáig 210 m szintemelkedéssel. Na, ezt a szakaszt mászva kezdtem el szidni azt a valakit, aki kitalálta ezt a túrát…. No, de elérkezett az emelkedő teteje, ahonnan még 2,5 km vezetett az út a hotelig. Egy 3 dl zéró kólával próbáltam életet lehelni a lábaimba, hátha a koffein ad némi “erőt”, mert hát őszintén szólva itt már valóban fáradt voltam, s minél hamarabb be akartam érni (mint egy hosszú versenyen a célba). Olykor még kocogásra is vetemedtem, ami ugyanúgy fájt az emelekedőn és lejtőn.

Jólesett a zuhany, majd a vacsoráig feküdtem, és az aktuális sorozatot néztem.

Pihentem, pihentem és pihentem. De az éjszakám annyira nem volt regeneráló, hogy el tudjak indulni ma reggel egy másfél órás terepfutásra. Kis összetörtséget éreztem, nem fáradtságot. A motiválatlanságomat tovább növelte a 0 C fok körüli hőmérséklet. Már a hócipellőm telcsi van a hideggel… Inkább blogot írtam, illetve megreggeliztem helyette. Ha hazaérve érzem magamban a motivációt, akkor még ma délután lefutom a kiírt edzést. Vagy nem.

A magam alatt levéshez még annyit írnék: eddigi életemben mindig kívülről vártam a pozitív megerősítést. Mivel Anyu, aki tulajdonképpen a nevelésemben számított (bár Apu is sokat foglalkozott velünk gyerekkorunkban, de kamaszkorom elején 3 évet hiányzott külföldi munka miatt, ezért ott elvesztettem vele a kapcsolatot), alig vagy soha nem dicsért. Ha kaptam tőle valamit a gondoskodás és az ellátás mellett, az a rejtett vagy nyílt kritizálás volt. A mai napig. Így az önbizalmam, a magamban való hit, ha valamikor volt is, a béka sejhaja alá került évekre. Néha ki sikerül onnan jönnöm. Néha.

Ezzel az elmúlt két-három évvel, a munkahelyi sikertelenségekkel, csalódásokkal erősen megrengett az amúgy sem biztos alapokon álló önmagamban való hitem. Tákolgatom, tákolgatom, de még mindig kívülről várom a megerősítést. Vagy azon már az sem nagyon segít?! Egy hónap után felhívott az a volt férfikollégám, akivel egy időben kerültem a volt munkahelyemre. Nagyon jólesett a hívása, örültem, hogy érdeklődik felőlem (ő egyedül), és bár biztatott, és mondta a pozitív jelzőket rám, még sem tudtam elhinni neki. Azt hiszem, ez itt a vég: még a külső megerősítés se ér semmit.

Persze tudom: Isten is akkor hisz bennem, ha először én hiszek magamban. Úgyhogy a lecke – még mindig – fel van adva.

Szeretek itthon lenni. Ugyan néha azt érzem, hogy a semmibe mennek a napjaim, különösen, ha egy nap úgy alakul, hogy csak edzek, illetve egy-két apró teendőt csinálok. Ezeken a napokon van némi lelkiismeret furdalásom…. De pont azért is jó lenne minél hamarabb munkába állnom, hogy ne kényelmesedjek el túlságosan, amire őszintén szólva hajlamos vagyok.

Már eljutottam odáig, hogy kezdek hálás lenni, amiért felmondtak nekem. Ugyanis már inkább örülök, kilöktek abból a helyzetből, amiben nem szerettem lenni, így új lappal indulhatok valahol máshol.

Jövő hét kedden megyek egy személyes interjúra ahhoz a céghez, ahonnan először jeleztek vissza, és már volt egy online elbeszélgetésem is. Bár múlt hétre ígérték a visszajelzést, e hét kedden jött a telefonhívás, hogy szeretnének velem (is) szemtől szemben találkozni. Hát, izgalmas lesz, mivel most szombaton, azaz holnap délután megyek a Mátrába az előrehozott nyaralásomra. Öt éjszaka egy négy csillagos hotelban. Erdő körben, mindehol. Mert megérdemlem. Innen fogok visszaautózni, hogy meggyőzzem az interjúztatókat a megfelelőségemről, aztán igyekszek is vissza.

A többi jelentkezésem terén csend van. Még annál a kettőnél is, ahonnan egy teszt és egy előbeszélgetés erejéig visszajeleztek.

Hogy bírom lelkileg?! Az edzések (futás és erősítés) biztosan sokat számítanak. Legalább ott vannak sikerélményeim. Például a futásban gyorsultam. Annak ellenére, hogy egy dekát sem fogytam (sőt!). Viszont úgy tűnik, jót tettek az edző által jogosan “erőltetett” magas pulzusos intervallumos részek heti két edzésen. Most, hogy már nem megyek a félmaratonos versenyre, így lebeszéltem arról, hogy a kedd mellett szombaton is legyen még ilyen edzés. Észrevettem, hogy annyi erőt kivesz belőlem, hogy a vasárnapi hosszú edzéseimet nem bírom normálisan megcsinálni. Valószínűleg nehezebben regenerálódom már, vagy nem tudom. S mivel csak a szülinapi 51 km-re készülök (amit a kedvemre csinálok), inkább fontos, hogy a távot és az emelkedőket bírjam, minthogy milyen gyors vagyok a terepen.

Az erőnléti edzéseimen pedig előtérbe helyeztem a valódi súlyokkal való edzést. Eddig sem 1-2 kg-os súlyzókkal pepecseltem, de most már nem kímélem magamat (a lábaimat). Mondjuk, nem tudom, mi lesz, ha már kevés lesz a guggoláshoz az 5 kg-os mellény, plusz két kézben tartva egy-egy 18 kg súly (most saccolok, hogy mennyi kis tárcsát tudok rápakolni egy egykezes rúdra). Oké, ez nem holnap lesz. Ennyire még nem vagyok karban erős. Szóval, igyekszem megdolgoztatni magamat. Nem félek az izmoktól, a szélesebb vállaktól, látható bicepsztől. Nekem kimondottan tetszik. És a B oldalra érve még fontosabb az izomépítés, -megtartás, mint fiatalabb korban.

Úgyhogy hajrá nekem!

Újabb hét telt el.

Annyira megszoktam, hogy az évi kb. 30 nap szabadságon kívül mindig dolgoztam az elmúlt 19-20 évben, hogy most emlékeztetnem kell magamat arra, másnap nem megyek dolgozni. Egyelőre még nincs hova.

Ezen a héten már visszatértem a korán kelős, lehetőleg korán fekvős rutinomhoz, hogy ne érjen sokként a 4 órás kelés, ha majd újra munkába állok.

A héten három helyre is beadtam a jelenkezésemet. Minden új helyre az adott cégre, állásra formázom a motivációs levelet, frissítem az önéletrajzomat az aktuális dátummal.

Eddig három helyről jeleztek vissza. Egyről már írtam, s ugye ott egy online interjú is volt. Most péntekre ígérték, hogy visszaszólnak, tovább mehetek-e az interjúztatásban vagy sem. Hát, nem csörgött a telefonom ez ügyben, se emailt nem kaptam erről tőlük. Hm.

Viszont csütörtökön délelőtt a másik visszajelző cégtől kaptam egy emailt, amiben egy tesztekhez vezető link volt. 4 darab tesztet kellett kitöltenem. Kettőt a magam ritmusában, kettőt pedig időre. A legelső tesztre volt időm, viszont, ha jól emlékszem, 80 db feladat volt benne. A második már IQ teszt volt, és 30 percem volt rá. Ez iszonyat megizzasztott. Az első feladattól kezdve nyomtam, és talán csak 1-2 esetében pazaroltam időt a gondolkodásra. Aztán láttam, hogy már 14 perc eltelt, és én még a felénél sem járok. No, innen kezdve tényleg pörögtem. Ha gondolkodós feladat volt, kihagytam, és mentem tovább. Végére értem, és még maradt 1-2 percem, hogy az adott oldalon kihagyott feladatokat újra megnézzem. Aztán le is telt a 30 perc. A harmadig tesztben az előző munkámról (munkáimról) kérdeztek kicsit fura megközelítéssel. Hát, igyekeztem jól értelmezni azt. Az utolsó egy rövid teszt volt, de az is időre ment, ha jól rémlik. Azt is pörögtetnem kellett, de szerintem jól megcsináltam.

Miután befejeztem a “tesztezést”, úgy éreztem magamat, mintha az agyam kisült volna. Tulajdonképpen nagyjából 2 órán keresztül folyamatosan csináltam a feladatokat, konstans koncentrálással. Ugyan nem volt kötelező így végig menni a teszteken, de én ezt választottam.

Utólag belegondolva, nem is értem, hogyan lehet 30 perc alatt normálisan kitölteni azt az IQ tesztet. Ha valakinek sikerül tökéletesen, az biztosan zseni (matekból tutira). Én egyébként sem vagyok az, matekból meg végképp nem.

Azt hiszem, hogy majd én is megnézhetem az eredményt. Remélem, lesz lehetőségem majd egy személyes interjúra is. Ez egy jó feladatkör lenne nekem, és a cég sincs messze.

Viszont hétfőn délelőtt lesz egy előzetes online interjúm egy harmadik cégnél. (Meg áramszünet is az idő alatt, szóval úgy kell készülnöm…)

Mondanám, hogy “ó, de jó lenne, ha felvennének ehhez vagy ahhoz a céghez!”, de őszintén megvallva nem merek már ilyen kijelentést tenni. A volt munkahelyemre is örömmel mentem, mert tényleg minden klassznak tűnt. És maga a cég rendben is van. Viszont sajnos a próbaidő alatt nem derült ki számomra, hogy van ez a kolléganő, akivel lehetetlenség normálisan együtt dolgozni. Meg hát maradni is akartam. Mert én ilyen hülye kitartó vagyok, még akkor is, ha sz@rul érzem magamat. Mindig bízom abban, hogy jobb lesz, valami történik, amitől megváltoznak a dolgok, és megjavulnak. Egy hülye csodaváró vagyok. Ez egyszer viszont az orromra koppintott az élet: ha magadtól nem mégy innen el, akkor majd én teszek róla, hogy lekerülj ebből a sehova se vezető útról.

Szóval nem merek már semire sem, sehova sem vágyni. Inkább cselekszem, és bízom abban, hogy ahova felvesznek, az jó lesz nekem. S tanulva az elmúlt 2-3 évből, tényleg oda fogom tenni magamat, hogy megálljam a helyemet.

Remélem, megtanultam a leckét: mindig annak örüljek, azzal legyek elégedett, ami van. A panaszkodást, kritizálást hagyjam el – örökre. Még gondolatban is.

Múlt csütörtökön fél 12-kor kezdődött az online állásinterjúm azzal a céggel, aki egyáltalán eddig szóbaállt velem. Két feladat teljesítése után volt az interjú. Készültem rá, tényleg. 3/4 órás volt, és befejeztével úgy éreztem, hogy katasztrófa voltam. Egy értelmes mondatot nem tudtam végig mondani. Soha nem voltam a kimondott szavak, mondatok mestere, mindig “makogtam”. Bár a passzív szókincsem bő az olvasásoknak, tanulmányaimnak köszönhetően, de képtelen vagyok aktivizálni, amikor szükségem lenne a megfelelő szavakra. Nincs bennem félsz, amikor meg kell szólalnom, akár egy nagyobb közönség előtt, de kifejezni magamat …. hát, az nem igazán megy. Csak arról tudok beszélni, amit tudok. A mellébeszélés, a semmiről dumálás nem az én skillem. Sose volt.

Szóval, csütörtök déltől magam alatt vagyok. Akkor végre bekapcsolt az önsajnálat, a düh megélése a kialakult helyzetem miatt. Ugyan nem kerültem lelkileg teljesen padlóra, de most abban a szakaszban vagyok, hogy sajnálom magamat, és ha nagyon belelendülnék, szavakkal egy kanál vízben meg tudnám fojtani a “bizonyos” kolléganőt, valamint a volt főnökömet. Az előbbit nem kell részleteznem, miért, az utóbbit pedig a gyávasága és gerinctelensége miatt.

Egyébként meg élvezem az itthonlétet, bár talán túl nagyon bezárkózok a kis buborékomba… Tulajdonképpen nem találkozok és nem beszélek senkivel napokig. Elmegyek futni, boltba, elintézek online ezt-azt. És jól elvagyok.

Egy kis kitörés volt ebből a burokból a múlt szombati színházi előadás. Az Őrült nők ketrecét néztem meg az Átriumban. Még a kilencvenes évek végén láttam a filmet (Madárfészek), úgyhogy nagyjából tudtam a történetet. Mivel erre a darabra is igen nehéz jegyet venni (és amúgy nem is olcsó), ergo nagyon felkapott, meg akartam nézni. Hát, sikerült.

Kíváncsian ültem be a nézőtérre (jobb 5. sor 7-es szék, avagy közel a színpadhoz jobbról). Végig élveztem az előadást. Provokatív, odamondó és up-to-date. Kinél mennyire üt. Bár aki jegyet vesz erre a darabra, nagyjából tudja, mire számíthat. Például mellettem egy idősebb hölgy ült, és simán nevetett ott, ahol kellett, tapsolt, és a többi, és egyszer sem hallottam vagy érzékeltem, hogy ez neki nagyon “meredek” lenne. Itt aztán a prüdériát, a homofóbiát feleljtsd el!

(Stohl András pedig valóban tud énekelni, amit eddig is tudtam, de így élőben azért más.)

Tetszett az előadás, és csak azt sajnálom, hogy pont nem azok nézik meg, akiknek valóban szükségük lenne rá.

Ami a sportot illeti: edzésterv szerint futok továbbra is. Bár a múlt kedd, illetve vasárnap nem feltétlen úgy. Kedden még annyira fáradtak voltak a lábizmaim (vagy a szívem), hogy képtelen voltam olyan gyorsan futni, hogy felvigyem a pulzusomat 162 bpm-ig, ami elő volt írva 4 x 4 perc erejéig. És nem is voltam közben lassú. Szombaton viszont simán megcsináltam egy hasonló edzést (addigra regenerálódtam). Ez az edzés (és az egész hét) azonban annyi erőt kivett belőlem, hogy másnap a vasárnapi 2 órás futást alig tudtam abszolválni. Kimentem a Cinkotai-kiserdőben, ahol van egy kevés dimb-domb, hogy legalább egy pici terepfutás érzetem legyen, de ebből terepvánszorgás lett. Csak nagy lelkierővel és alkudozással tudtam magamat ott tartani, nehogy idő előtt hazainduljak. Annyi pozitívum van mindig a hazaútban, hogy jó része lejtő, amin, mint tudjuk, még a sz@r is tud gurulni.

Vasárnap már csak pihentem. Néztem a Paris-Roubaix kerékpárversenyt, közben ettem, meghorgoltam egy kis piros kosárkában álló sárga tojást, majd feküdtem. Egy-egy borulásnál, bukásnál szörnyűlködtem, szívem facsarodott a bukott kerékpárosokért (kiesett bukás miatt a kedvencem, Sagan – brühühű! -, sajnáltam van Aertot, amiért a legrosszabb pillanatban defektet kapott, és fújoltam a győztes van der Poelt, amiért miatta (?) Degenkolp a földre került és csak 7-ként ért célba).

Tegnap is még regenerálódtam, és csak egy bő másfélórás gyaloglást tudtam mozgásként kicsiholni magamból. Azt gondoltam, ma reggelre sikerült erőre kapnom. Hát, nem igazán. Még mindig csak kocogáshoz volt kedvem, bár utólag nézve a feltöltött adatokat mégis csak futás lett (6 perc/km alatti átlag jött össze), pedig nem is nagyon igyekeztem az előírt pulzust elérni, tartani.

Aztán még megálltam a kültéri edzőparknál némi erősítést eszközölni, hogy megnyugtassam a lelkiismeretemet a kihagyott hétfői erőtés miatt. Mázlimra valaki ott hagyott egy hosszabb gumikarikát, ami pont jó volt nekem erősítéshez. Egy 25 percet bírtam lelkesedéssel, aztán meguntam, és hazakocogtam, sétáltam.

A mai programom lenne álláshirdetésekre való jelentkezés, takarítás és henyélés (ami olvasást jelent – Baldaccitól a One good deed van éppen soron). No hát …we will see…

Telik az idő. Szépen, lassan.

Eddig három helyre adtam be a jelentkezésemet, de csak egy helyről jeleztek vissza azzal, hogy küldtek 7 kérdést első feladatként, amire 3 napon belül válaszolnom kellett, .pdf fáljba lementve. Hála a jó égnek, van ingynenes online office csomagja a Microsoftnak….

Először meglepődtem a feladatnak, de örültem, hogy legalább szóra méltattak. Aztán meg azért is örültem, mert legalább volt, amivel foglalhozhattam.

Bár nem vagyok egy unatkozós fajta, el tudom tölteni az időt (sorozat- és filmnézés a legegyszerűbb program), mégis szeretem, ha hasznos, amire fordítom a napi 24 órámat. E héten például horgolt húsvéti ezt-azt készítettem Anyunak. Lett egy tojáshéjban ülő, sárga csibe (tojás alakú), egy sárgavirágos piros tojás és egy tojás alakú, fehér nyuszi. Ez utóbbit még tegnap este “dobtam össze”, mert úgy éreztem az előző kettő mellé még kell valami (nyuszi).

A jövő héttől jobban belevetem magamat az állástalálásba.

De úgy érzem, először azt kell visszaerősíteni magamban, hogy vannak még olyan munkahelyek, ahol örülnének, hogy ott dolgozok, és szeretnek, elfogadnak engemet, és segítenek beilleszkedni. Én pedig helyt tudok állni, mert tudok, ha akarok. (A volt munkahelyen is akartam, tényleg akartam, és küzdöttem, mint malac a jégen. Erős ellenszéllel szemben. Szóval, csak azt kívánom “neki”, ahogy hozzám állt. … Hiszek a karma kiegyensúlyozó erejében …)

Dolgozom a pull up-omon is. Már egész jól megy a negatív húzódzkodás. Nem lehuppanok fentről, hanem szépen, lassan tudom leengedni magamat. 5-10 másodperc is van, ahogy egyenletes ütemben leérek. Jó lenne, ha születésnapomra egy normál húzódzkodás meglenne. Szeretném.

Őszintén szólva leginkább az dühít, hogy minden a hátam mögött zajlott. Azt még megértem, hogy az a “bizonyos” kolléganő egy árva szót sem szólt arról, hogy egyáltalán nem akar velem együtt dolgozni, de azt már nem, hogy a másik kolléganő, akivel elviekben jóban voltam, miért nem jelezte, baj van. Legalább sugallhatta volna, hogy keressek magamnak új munkahelyet, mert ő – saját utólagos bevallása szerint – ugyan meg akar menteni a kirúgástól, de kis esélyem van arra, hogy megtartanak. Vagy már az is jól jött volna, ha mesél a “bizonyos” kolléganő folyamatosan, ellenem vaól furkálódásáról, a főnöknek való bemószerolásomról. Így legalább nem ért volna váratlanul a felmondás.

Kaptam annyi végkielégítést, hogy a kifizetett szabadságokkal együtt – számításom szerint – négy hónapot tudok finanszírozni. Ehhez az kell, hogy csak a rezsit, a hitelt, megtakarítást és némi adományt tudjak finanszírozni a szűkösre vett kajapénz mellett. Illetve egyelőre még tudom és akarom is fizetni a futóedzőt. Minden más luxus lesz számomra a következő hónapokban.

A múlt kedden és szerdán elengedtem magamat. Azaz nem mentem futni, hanem ettem olyat, amire már régen vágytam, vagyis ápoltam a lelkemet egy kis kajával. Egyik nap egy nagy adag mákostésztát tömtem magamba jőízűen, a másik nap pedig egy egész, vékony tésztájú (azt szeretem) pizzát vágtam be. Ez utóbbinál meg is lepődtem, hogy oly könnyedén lecsúszott, és még nem is pihegtem a végén.

Csütörtökön kora reggel elmentem a kedvem szerint futni, suttba dobva az edző által kiírt edzést (még hétfőn jeleztem neki emailben, ne is számítson arra, hogy jó kislány leszek a héten), majd autóba szállva visszamentem a munkahelyre elintézni két-három dolgot. Először is leszedtem (emailben elküldtem magamnak) néhány saját fáljt a céges laptopomról, majd a IT irodán leadtam a gépet. A belépőkártyától is elbúcsúztam a HR-en. Majd elköszöntem a kedvesebbik kolléganőtől. Megint előadta, hogy ő már tavaly októbertől védi a hátsómat. Hát, ezzel nem lettem előrébb akkor sem…

Ugyan már elkezdtem nézni a meghirdetett állásokat, két helyre el is küldtem az önéletrajzomat, de kellene még egy motivációs levelet is írni. Hogy ezt én miért nem tanultam 30x éve a gimiben?! Vagy legalább a főiskolán és egyetemen?! Lehetne egy ilyen óra is: hogyan add el magadat….

Perpillanat most ott tartok az önbizalomépítésben, hogy inkább rombolom azt. Mit tudok? Miben vagyok én igen jó? Miért érdemes engem alkalmazni? A kitartásomért? A naivitásomért? A szorgalmamért? Ezek manapság érnek valamit?

Miben tudok még változni? Lehetek-e én még precíz, proaktív, agilis? Ha ezek meg is voltak valaha bennem, előjöhetnek-e még?

Én csak dolgozni szeretnék olyan munkát végezve, amit tudok jól csinálni, és elégedetten állok fel a nap végén az íróasztaltól azzal a tudattal, ma is teremtettem valamit, ami a cégnek és a másik félnek is hasznára van. Nyugalom van és béke a munkahelyen, mert a kollégák és a főnökök mind erre törekszenek, köztük én is. És itt tudok a nyugdíjig dolgozni, mert van munka, kapok elegendő fizetést, és nem akar senki hátba szúrni, mert neki olyanja van.

A múlt hét kedvenc reggele a péntek volt, amikor is magamhoz vettem egy hosszabb gumikarikát, majd 35 perc futás után az egyik útba eső edzőparkban letoltam egy félórás erősítő edzést. A levezetés a hazagyaloglás volt. A hétvégére nem sok mindent terveztem a szabad futásokon kívül. Nem is csináltam túl sok mindent. Viszont ezt a “lustaságot”, lazaságot el is kell engedjem, mert bár jólesik (ahogy odakinn az eső is jól esik), de muszáj úgy éreznem, hogy még hasznos vagyok, van számora még sok-sok lehetőség, esély a munkavilágában. Úgy gondolom, ezt úgy tudom ezt az érzést megtartani, ha tevékeny vagyok, elintézek számomra hasznos teendőket, esetleg tanulok is. És persze folyamatosan nézem az álláshirdetéseket.

Ez egy teljesen új szituáció számomra. 1994-ben volt az legutoljára, amikor nem volt munkahelyem két hónapig. Azóta folyamatos alkalmazásban vagyok. … hát, ezt is meg kellett tapasztalnom, úgy tűnik….

Nos, az előző bejegyzésem pozitív listájáról máris kihúzhatok egyet: a munkahelyen elég jól felszerelt az edzőterem. Vagyis így ez a mondat még mindig fedi a valóságot, viszont egy “volt” szóval kell kiegészítenem tegnap délután óta.

Bár a volt főnököm azt mondta a felmondás alatti szövegében, hogy ezt már én is sejtettem, hogy ide fog kifutni a dolog, ez nem igaz. Tény, hogy az elmúlt szűk 11, ott töltött hónapból legalább 8-9 hónap azzal telt, hogy azon görcsöltem, vagyok-e elég jó, megfelelek-e, jól csinálom-e a munkámat. A próbaidőm letelte utántól szenvedtem annak a bizonyos kolléganő lekezelő, nyers hozzám állását, velem való kommunikációját. Miután mindent megtettem, hogy lelkileg én ezt tudjam kezelni, és már csak a munkának a megfelelő, számára tökéletes elvégzésére tudjak koncentrálni, elfáradtam. Tegnap délelőtt meg is fogalmaztam hangos mondatokban, hogy ehhez a konstans feszültséghez én már idős vagyok.

Ahogy mondják, kívánságom parancs volt. Vagy az égiek így akartak tudatalatt felkészíteni a változásra.

Délután 3 óra körül a HR-re (ami kétszemélyes) hivatott a főnököm, és leültetett azzal a HR-es és saját maga mellé, hogy ugye sejtem, miért vagyok ott. Ugyan volt egy gondolatom, miközben odafelé tartottam, hogy az elbocsátó szép levélért megyek éppen, de elhesegettem mint rossz gondolatot. Aztán még is a felmondásom miatt mentem.

A főnököm arcul csapó rövid, de velős, ellenmondást nem tűrő monológgal rúgott ki, tulajdonképpen engem hibáztatva, amiért ezt kell tenniük. Bár tettem kísérletet arra, hogy megvédjem magamat, a saját verziómat is előadjam, de újfent lesöpörték az asztalról.

Közösmegegyezést ajánlottak fel, két hónap munka nélküli állományban maradással, ergo addig kapok fizetést (?), de nem kell bemennem dolgozni.

Rögtön találkoztam a másik kolléganővel, akivel együtt dolgoztam, és vele jól kijöttem, hogy ez most mi. Mint megtudtam, ez egy hónapokig tartó meccs vége. Míg én arra törekedtem, hogy egyre jobban, a kívánalmak szerint végezzem a munkámat, az a bizonyos kolléganő stratégiát váltva, már nem a másik kolléganőnél igyekezett engem befeketíteni, milyen rossz munkaerő vagyok, mivel nála nem ért el semmit, hanem közvetlenül a főnökömnél. Vele hirtelen kedves lett szóban és emailben, és hétről hétre mószerolt engem: minden hibát (lehet olyat is, amit el se követtem), kicsit vagy nagyot, megosztott vele, és gondolom, ment a szöveg, hogy velem nem lehet együttdolgozni. Miközben én a főnökkel egy irodában, egymás mellett töltöttem heti egy-három munkanapot. Én nem nyerhettem, mert egy kitűnő munkaerőt nem veszíthet el a cég, bármilyen összeférhetetlen ember is. S mivel az utóbbi hetekben a főnökkel mézes-mázos, kezelhető embernek tűntette fel magát, mint aki egyik napról a másikra megváltozott, jó útra tért, így nekem kellett mennem.

Hogyan élem ezt az egészet meg?! Most még sehogy. Se tragédia, se megkönnyebbülés, bár tulajdonképpen mindkettő érzés mélyen már megszületett. Lassan beindult bennem a kudarc, a gyász megélésének folyamata.

Ha nem lenne a lakáshitel, akkor kicsit lazábban venném a dolgot. Még az is felmerült bennem, hogy itt a lehetőség az ország elhagyására. De azt hiszem, az a végső eset, ha esetleg nem találnék záros határidőn belül másik munkát. Meg ha nagyon őszinte vagyok magammal, ennyi vér úgy sincs a pucámban.

No, egyelőre kiheverem az elmúlt 10-11 hónapot, a kudarcot, aztán kezdődhet a melótalálás.

Két hete írtam ide utoljára. Azóta mi minden is történt?! Például az, hogy két darab hét eltelt.

Egy hete pénteken volt a Pál utcai fiúk c. előadás a Vígszínházban. Egész héten emlékeztettnek kellett magamat a programra, nehogy úgy járjak, hogy kényelmesen bekuckózok valami film vagy sorozat elé péntek délután, majd 7 óra tájban belém nyilal, hogy bassz, nekem máshol kellene lennem. No, de ilyen nem történt. Szépen felöltöztem, buszra, metróra, majd villamosra szálltam, és odabattyogtam a színházhoz.

Jó helyen volt az ülőhelyem. Se túl távol, se túl közel (nem lettem vizes) nem voltam a színpadtól, pont közép tájon, tehát sokszor praktikus egyedül színházba menni: könnyebb jegyet venni. A darabbal kapcsolatban nagy várakozás volt bennem. Talán emiatt is kicsit csalódtam. Természetesen ütött a fő-fő dal, amikor először elhangzott, és a színészek is megtettek mindent (szerintem), ami tőlük telett A közönséget pedig a zárással megvették. A “Mi vagyunk a grund” c. dallal nem nehéz. Az annyira jól sikerült, hogy akár a hátán is elvinné a darabot. Különösen úgy, hogy a végén a többszöri meghajlást ezzel zárják, és megénekeltetik a felálló közönséget is.

Lehet, hogy csak én nem voltam teljesen ráhangolódva, vagy túl nagy volt az elvárás bennem, de valami hiányérzettel utaztam haza.

Nagyon sok időm nem volt molyolnom az érzéseimen, mert hazaérve aludtam is el, hiszen másnak korán keltem, hogy még megcsináljam az egy órás futóedzésemet, mielőtt elindulunk a szüleimhez. Persze, már éjjel hallottam, hogy a beígért viharos szél megérkezett, és szedi szét az erkélyemet. Valahogy megoldottam, hogy a futás gyors részei ne a szembeszélre esennek, de őszintén szólva tele a hócipellőm a téli viharos széllel. Kíváncsi vagyok, hogy majd nyáron, mikor a 35 C fokban vágyom egy kis légáramlatra, akkor is fújni fog-e, vagy csak most nyomatja hetente egyszer-kétszer teli erőből.

Mi szerencsésen megjártuk az M3-ast, még baleset nyomát se láttuk. CSak másnap délután tudtam meg a nagyobbik gyermekemtől (aki most betegség miatt nem volt otthon velünk), hogy mi történt az M1-esen azelőtt nap. Szomorú történet. A FB-re ezt írtam egy cikk megosztásához:

“Azon a napon mi is autóztunk, csak az M3-ason. Nem néztem híreket, így csak másnap délután tudtam meg, mi történt. Azon a napon az autópályán haladva azon gondolkodtam, hova lettek a pár éve még látható felfestések az ajánlott követési távolságról. Vajon megváltozott a KRESZ, s ma már nem is fontos tartani ilyen nagy sebesség mellett a jó nagy féktávolságot, vetődött fel bennem a kérdés. Pedig nekem kétszer is megmentette az életemet, hogy nem mentem az előttem levő autó nyakára, s az hirtelen megállt, fékezett. Sokszor csodálkozom azon is, hogy sok autós mennyire megbízik bennem, vagy az autójának fékjében, amikor a kis autóm fenekében igyekeznek utánam arra ösztökélve engem, hogy húzódjak már le, s közben sz@rnak arra, hogy sehova nem tudok, mert épp előzésben vagyok magam is. Egy szóval, ez a baleset kódolva volt az emberek hozzáállásában. A kérdés csak az volt, mikor következik be.”

Jó volt a hétben az, hogy szerda szabadnap volt, és hétfőn, kedden itthon dolgoztam. Még mindig nagy lelkesedéssel járok a munkahelyi edzőterembe. Élvezem, hogy olyan gyakorlatokat is tudok csinálni (többféle súly, illetve kettlebell, meg edzőpad van), amit itthon nem. És már nehezebb súlyokkal dolgozok, mint az első nap.

Mi a célom? Az, hogy erősebb legyek, megőrizzem, illetve gyarapítsam az izmaimat, és legkésőbb évvégéig fel tudjam magam húzni széles fogásban a húzódzkodón (pull up).

A munkahelyen néha stresszelek. Munka miatt, olykor a bizonyos kolléganő miatt. Néha azon gondolkodom, kell-e nekem ez így 50 évesen. Azt érzem, hogy fáradt vagyok lelkileg. Ez az elmúlt két és fél év kivett belőlem sokat, különösen 2021. A kolléganős stressz csak rátette a habot a tortára/”i”-re a pontot/beletette az utolsó cseppet a pohárba, hogy eljussak ahhoz a gondolathoz: lehet, jobb lett volna ott maradni, ahol voltam 2020-ban. Egyelőre még nem látom, mit nyertem a költözéssel, a változással.

Pozitív az, hogy könnyebben eljutok olyan színdarabokra, amire korábban nem. Van erkélyem. Van egy nagy szobám. A munkahelyem edzőterme eléggé jól felszerelt (mondjuk egy fellépő doboz hiányzik).

Egyelőre ennyi. Majd, ha több eszembe jut, bővítem a listát.

A veszített dolgokat inkább nem listázom. Lényeg, hogy vannak.

Na, az már elég furcsa, hogy egy félórán belül két telefonhívást is kapok egy-egy anyukától, hogy hozná a gyerekét hozzám oldásra. Furi, ha abba a kontextusba helyezem a hívásokat, hogy tavaly tavasz óta egyetlen megkeresést sem kaptam bejelentkezés céljából.

Igaz, a csenden nem csodálkoztam, hiszen lefoglalt teljességgel az új munkahelyre való beilleszkedés, utána pedig a saját stresszelésem. Hogyan is tudok úgy segíteni bárkinek is, ha én nem vagyok viszonylagos egyensúlyban. Most, hogy helyre kerülnek bennem a dolgok, érzek talajt a talpaim alatt, már az égiek szerint is képes vagyok arra, hogy más embernek segítsek. Történetesen egy kamasznak és egy kisgyereknek (vagy esetleg az anyukájának – majd ez kiderül).

A héten a sport tekintetében (is) könnyebb hetem volt. Az erősítést hétfőn kihagytam, mert múlt vasárnap csak erősen alacsony lángon tudtam teljesíteni az 1:50-re kiírt edzést. Még a szokásos 145 bmp-et se bírtam kicsiholni magamból, pedig az eddig mindig ment. Szóval, hétfőn tényleg pihenőt tartottam. Keddtől már ment a móka, bár még éreztem a lábaimon, hogy nem az igaziak. Pénteken már úgy készültem, hogy a munkahelyi edzőteremben kezdtem a napot. Mivel heti két erősítő edzésem van, így teljes testre tervezem az edzéseimet. A lábaimat óvatosan terhelem, pedig szeretnék már egy igazi lábedzést tartani, hogy utána úgy zsiborogjanak, ahogyan a felsőtestem, karjaim is tették péntek délelőtt. De tartalékoltam a szombati futóedzésre, amikor is vannak gyorsan megfutandó szakaszok is.

Nos, ez szépen nem jött össze. Mármint a szombati futás. Éjjel nagyon jól aludtam. A szokásom szerint keltem pisilni, s már akkor éreztem, hogy némi szédülés kíséri a wc-re menésemet. Mivel komolyabb dolog nem történt, a visszafekvésem után pillanatok alatt elaludtam, ezért nem igazán foglalkoztam vele. Reggel szépen ébredtem, és még hason fektemben nyúltam a mellkaspántért és jeladóért, hogy megcsináljam az ortosztatikus tesztet. Eddig minden oké volt. Viszont a teszthez és ahhoz, hogy felcsatoljam a mellkaspántot, a hátamra fordultam. Ezzel a megfordulással megszédültem, a hányinger is elkapott. A tesztet sem tudtam megcsinálni, mert fel kellett ülnöm, úgy csillapodott a rosszullét. A fejem sem tudtam megmozdítani, mert rögtön fordult a világ. Úgy ültem az ágy szélén, érezvén, hogy kiül a testemen a hidegverejték, s vártam a “csodát”. Végiggondoltam közben, hogy merre fussak (a közelebbi konyhába vagy a wc-re), ha a gyomrom tartalma kikívánkozik.

Ültem, ültem. Mikor úgy nagyjából rendeződtem, beindítottam a filteres kávéfőzőt, hogy legalább kávém legyen, hátha az segít. Majd elővettem a vérnyomásmérőt, mert szerettem volna tudni, hogy ezt a rosszullétet az alacsony vagy esetleg a magas vérnyomás okozza-e. Még a hosszú kávé előtt megmértem. Normál vérnyomás mellett (116/69, ha jól emlékszem) egy igen alacsony pulzust, 44 bpm-et mutatott a gép. Na, ez még esetemben is elég alacsony, bár amúgy sem verdesi a plafont a nyugalmi pulzusom (47-56 bpm az elmúlt években). Szóval, pár perc szünet után újra mértem. Csak egy ütéssel lett több. Hogy ez okozta-e a szédülést, nem tudom.* Volt már ilyen rosszullétem az elmúlt pár évben, de azok általában napközben jelentkeztek. Volt enyhébb tünetű, volt súlyosabb is. Most az bosszantott, hogy elcseszte a szombatomat, ami a sportot jelenti. Ugyan két-három óra múlva már a boltba is simán legyalogoltam, és vissza, haza a hátamon a több kilós hátizsákkal, de arra cseppnyi indíttatást sem éreztem, hogy megcsináljam a futóedzésemet, vagy a szeles, napos időben egy órát is gyalogoljak mozgás gyanánt. A boltos akcióval ki is pipáltam a dolgot. Főztem, mert megígértem a kisebbik gyermekemnek, hogy készítek elvitelre kaját neki, s közben bicikliversenyt néztem, majd sorozatot és filmet.

Lefekvéskor pedig drukkoltam, hogy reggel úgy ébredjek, minden rendben van a fejemben, szervezetemben. Egy jó alvás után valóban így is történt. S mivel most az április végi félmaratonos verseny miatt szoknom kell az elviekben leendő versenypulzust, így elővettem a szombati edzést, és azt csináltam meg. Itthon pedig sült a sütőben az oldalas, és puhult a fedő alatt a rizs.

A futás jól ment. Ugyan még mindig nem én vagyok a leggyorsabb a vidéken, de talán a következő pár hétben egy picit gyorsulok. Talán sikerül még fogyni is. Vagy így maradok, és elfogadom, hogy én már 2 órán belül félmaratot ezen életemben nem futok. Csak egészséges legyek! Mert az mindennek alapja.

*Egy dolgora tippelek, ami miatt eljöhet a szédülés: zéró kóla ivása. Úgy tűnik, a szervezetem nem tolerálja, ha egy héten többet iszok fél liternél (amit általában két napig iszok)