Múltkoriban volt nálam oldáson egy hölgy.
Már másodszor járt nálam egy év alatt. Más problémával. Vagy ha valami hasonló is volt a “panasza” (már nem emlékszem az első alkalomra, és nem is néztem utána a papírjaim között), tulajdonképpen mostanra ért meg arra, hogy szembe tudjon a nézni a problémájának valódi eredetével.
Oldás megtörtént, megkönnyebbülten hazament.

Rá két hétre telefonált, hogy az oldás óta heppi volt minden, de pár napja mély repülése van megint. Bár annyit észrevett, hogy kevésbé zakkantják meg a történések, mint azelőtt. De miért is van ez a mélyrepülés? Ez érdekelte igazán. Meg az, hogy akkor ez azt jelentheti, hogy esetleg újabb oldásra van szüksége?

Mondtam neki, hogy nyugalom. Ilyen előfordul. Várjunk még pár napig, és ha még mindig maga alatt lesz, akkor hívjon. Eltelt a megbeszélt nap, és nem hívott. Sejtettem, hogy így lesz, s éltem tovább a napjaimat.

Tegnap oldásra jött hozzám egy úr. A konzultáció végén megkérdezte, hogy akkor most ennyi, nem kell többet jönnie. Mondtam, nem. Ezzel az üggyel kapcsolatosan nem. De ne ijedjen meg, ha esetleg hasonló nehézségei akadnak, mint amivel eljött hozzám. Ez megeshet. És eszembe jutott a hölgy vendégem, aki múltkoriban aggódva telefonált egy ilyen helyzetben.

Ahogy bezártam az úr mögött az ajtót, már hallottam, hogy zörög a rezgőre állított mobilom. Akár meglepődhettem volna, ki hív. De inkább kíváncsian köszöntem a hölgy vendégemnek, akire pár perce gondoltam.

Már a hangján hallottam, hogy minden rendben. Azzal is nyitott rögtön, hogy csak azért hív, megnyugtasson. Minden rendben van vele. És igazam volt, csak átmeneti volt a rossz passz nála. Rákérdeztem még konkrétan az ügyére, hogy rendeződött-e, amire mosolyogva válaszolta, 100 százalékban okés a dolog.

Hát, ennél nagyobb örömmel kevésbé záródhatott volna a napom. Ezért szeretem én ezt a módszert. Mert olyan könnyedén működik.