Ma reggel futás közben belém nyilallt, hogy valami véget ért. A “vége” érzet tulajdonképpen botorság a mai világban, hiszen az internet, a telefon (vagy csak a lelki összefonódás) folyamatos jelenlétet jelenthetne, illetve a végtelenség tudatát.

Azt hiszem, csak azt éreztem, hogy egy lehetőség valamire – a szűk környezetemben megmaradva – már egyre kisebb esélyt kap.

És most elmolyolhatnék azon, hogy kit vagy mit érez magához közelebb az ember: azt, akivel vagy amivel nap mint nap találkozik az ember, a jelenlétét az életében bármikor megtapasztalhatja, vagy azt, akit vagy amit a szívébe befogad és ott tart, és csak nagy ritkán adatik meg, hogy kézzel érinthesse.

Meg egyébként is az kerül bele – újra – az életembe, aki vagy ami benne kell legyen, vagy benne akar lenni.