Tegnap GG értekezett arról, hogy szerinte kétféle módon lehet szeretni. Egyfelől rutinból, másfelől pedig egész másként, egyénre szabottan.

Valahogy hasonlóképpen gondolom, érzem én is. Bár akkor, amikor átéltem, úgy hittem, mindegyiküket teljesen aktuálisan és őszintén szerettem. A magam módján. Most visszagondolva sem látok különbséget, viszont úgy igen, hogy a “több” közül négyre mindig is szeretettel fogok gondolni, ők ott lesznek mindig a szívem csücskében. Ez a megkülönböztetés nem az együttlét időtartamától függ. Szinte semmitől. Talán csak attól, hogy valahol örök szerelmek maradnak.

S hol kapcsolódik be GG fejtegetése? Ott, hogy az egyéntől függő szerelmen én már régen eltöprengtem. Vagyis majdnem ezen. Az első szerelmem emlegette mindig: “Te olyan nyugodt vagy, mosolygós!” S ez így is volt. Ha vele voltam. Ő nem látta soha a másik arcom: a kétségbeesettet, a szenvedőt, a sírót, a bánatost. Mert ő mellette mindig békés, nyugodt voltam. Ezt váltotta ki belőlem. Mint aki hazatalált. S ebben nem volt semmi szexualitás. Csak szimpla szeretet, az, hogy élvezzük egymás társaságát, érintését, ölelését, mert az minket megnyugtat, kiegyensúlyoz. Így írom, hogy minket, mert ezt érezte ő is. Ezért nem tudtunk véglegesen szabadulni egymástól 13 éven keresztül.

A másik három szerelem? Hm. Egy befejezetlen, majd egy befejezett, de örökre bevésődött, és egy viharosan fellángoló és jó sok földdel betakart, hogy többé még parázsolni se tudjon. De már a részeim lettek.