Csak nézem a képernyőt, és úgy olvasnék valamit. … és úgy írnék valamit. Valami érdekfeszítőt, izgalmasat, szórakoztatót, humorosat. De ezeket már reggel elolvastam. … írni? hát, azt ma sem igazán sikerült. Pénteken tettem fel azt a kérdést magamnak, hogy vajon az ellentétes érzetek, események, gondolatok semlegesítik-e egymást. Most úgy érzem, hogy ez történik. Valamire gondolok, amihez még késztetést is érzek, és jön a következő gondolat, hogy nem, nem kéne azt még sem. És ez visszahúz középre, a semleges zónán belülre. S csücsülök. S várom, hogy végre történjen valami, ami kizökkent ebből az állapotból.

….

Elvárások. Most sokan azt várják (kérdések, megjegyzések, válaszok, és sajnálkozások nyomán erre következtettem), hogy össze legyek törve, szét legyek esve, szomorúság töltse be az arcom, gubbasszak egy székben, mert válok. Nem tudom megtenni (csak akkor, ha a gyerekeimre gondolok), mert már túl vagyok mindezen. S ezért is tudom ezt a hátralevő pár hetet (a bírósági és a lakhely szerinti válásig) , hónapot (anyagi válásig) aránylag higgadtan, nyugodtan végig csinálni, mert már magamban lerendeztem mindent érzelmileg, lelkileg. Úgy nagyjából.