Éjjel arra ébredtem, hogy hányinger és hasfájás gyötör. Kivánszorogtam a wc-re, hátha alsó tájon könnyebbülök meg, de semmi. Vissza az ágyba. Éppen azon voltam üldögélve az ágyban, hogy a hányingert leküzdjem, mikor nagy csörtetéssel lemászott kisebbik gyermekem a magaságyáról, majd félméterre se a wc-től, a folyosó kellős közepén elhányta magát.
Az anyai ösztönöm csak addig felejtette el velem a saját hányingerem, míg a gyerek adta ki magából a cuccot. Amikor a feltakarításra került a sor, nekem már közel volt a wc.
Így se csípett még kétszer a csípős kaja.

Az éjjel további részét küzdéssel, félálomban álmodással, majd alvással telt. Míg azt álmodtam, hogy a gyerek összehányt egy esernyőt, addig csak a mellékészített tálba tette ezt, és nem az álmomban. A tállal a kezében jelent meg a szobában, hogy megmutassa, mit termelt néhány perce – míg én álmodtam.

Most fekszem az ágyban, és szarul érzem magam, a gyerek meg virgonckodik. Ebben viszont úgy látszik, nem vagyunk szinkronban.