Visszatértem. A vizsgára készülés őrületéből. A párom csak annyit mondott tegnap este, mikor az elmúlt napok “tanulásáról” beszéltem neki, hogy csak látni kellett volna az arcomat a múlt héten, mikor esténként bejelentettem: megyek tanulni. Hát, nem a kellem érzése tükröződött rajta.
Aztán szombaton a gyakorlaton 98 %-os teljesítményt produkáltam (erre vagyok a legbüszkébb), de akár 100 %-kos is lehetett volna (volna, volna… az a volna), ha a koreográfiám kicsit gördülékenyebb lett volna. De ez is tökéletes.

A szombat délutánt a melegtől szenvedve ágyban töltöttem, tévét néztem, és néha rápillantottam a 100 tételre. Mivel minden alkalommal elment a kedvem az élettől, így amellett döntöttem, hogy másnap nekem szerencsém lesz, és olyan tételeket húzok majd, amelyeket tudok. Nos, ez így is volt egy tétel kivételével. Mivel az nekem eredendően nem jól volt kidolgozva (kapott kidolgozott tételek, amelyek közkézen forognak), így a helyes megoldást magamnak kellett ott a helyszínen felelet közben kiokoskodnom. Kicsit gyérül ment, de így is 4-est kaptam. A másik négy tételt tényleg tudtam, s azok ötösök lettek. Hála a gyakorlati és a szóbeli szereplésemnek, a bizonyítványba jeles került, bár az írásbelim kicsi lehúzta a százalékos eredményt. De ne legyek telhetetlen. Kit fog érdekelni, mi van a bizonyítványban pár hónap múlva, ha az aerobik órámon jól érzi magát és kellemesen elfáradva csámborog haza.
Nekem meg az az igazi bizonyíték, hogy majd órákat tartok. Egyelőre.