Autózunk az egyik főúton, ő vezet, én mellette üldögélek, s magam is nézem az utat előttünk, miközben rágózom. Rám néz, s én meg látom, hogy az autó enyhe szögben az árok felé tart. Rutinosan figyelmeztetni akarom, de a rágózás és a beszéd nem igazán megy egyszerre. Csak szólok neki:

– Vízágy! – közben megbököm.
– Hol? – és szétnéz, miután igazított a kormánnyal az irányon.

Hát így vagyunk mi.