Ez a hétvége életem egyik legjobb hétvégéje volt. Pénteken T-vel találkoztam, és kissé túl léptük a barátság határát. Jó, azért nagyon messzire nem mentünk, de nekem akkor piszokul jól esett az a pár csók. Aztán felültem a vonatra, és az pedig vitt a végzetem felé. Aznap este semmi különös nem történt. Viszont másnap délelőtt a programról kijövet megláttam egy srácot, aki velem szemben vágtatott befelé az ajtón. Meg is néztem rendesen azalatt az egy-két másodperc alatt, amíg egymás mellett elmentünk. Nem gondoltam arra, hogy esetleg megtetszem neki, viszont arra igen, hogy mindent meg fogok tenni, hogy megtudjam, ki ő. Így szinte rohantam az ebéd előtti közös medire, igaz, más dolgom nem is igen volt. (Nem vittem könyvet, hogy azzal múlassam az időt.) Ő már benn ült. Egy-két egymásra pillantás, és tudtam, hogy kész, végem. 

Lényeg, hogy este vacsi után, amiből egyikünk sem evett túl sokat (láttam, hiszem ott ült a szomszédos asztalnál), sétára menet összefutottunk, és onnantól kezdve szinte elválaszthatatlanok voltunk. Jó részt csak beszélgettünk, meg bejártuk a környék összes utcáját (rég gyalogoltam ennyit), sokáig ébren maradtunk, bár az utolsó ébren töltött órák az egyik szobatársammal beszélgetve teltek el. Másnap reggel már a reggelinél odajött hozzám (jelzem nem evett, de én is csak egy almát tudtam félig elrágni), és egészen a vonat indulásáig együtt voltunk. Akkor már egymás kezét is megfogtuk. 

Ilyen vonzást még soha nem éreztem. Ha ránéztem, egyszerűen …. Ezt az érzést nem lehet leírni. Valami ősi, valami ösztönös, valami elrendelt. 

És most az a helyzet, hogy ő az ország másik végén lakik (sőt országhatáron túl), ő is házas, és csak jövő februárban vagy márciusban fogunk legközelebb találkozni. ….